Amikor mellém ültél, szívemre dermedtség ült,
Azonnal tudtam, életem további szakasza kezedben van…
Éreztem, irányt vesz, mely sok boldogságot rejt.
Te még nem tudtad: csaltam s hazudtam,
Pedig egy szót sem szóltam, - csak akartam- és mégis:
Elhallgattam, hogy nem „csak” a lábam sérült, de a lelkem is az!
Bűnösnek, csalónak érzem magam,
De elmondani, hogy nyomorék maradok,
Azt, már nem tudtam! Erőmet haladta…
Jól „játszottam” a sima bokatörést, -de meg igéztél,-
Melletted elfelejtettem, hogy rokkant vagyok s maradok!
Lelkem ugyan háborgott: beszélj! s mondd a többit is…
Szívem gyenge lévén, gyáván hallgatott, mert
Egyéniséged életerőt varázsolt! S ajkam megnémult!
És gyönyörű, két szemed, örökre magával ragadott…
Azóta százéves bánat nyom! s szégyenpír, s Kín
Ég arcomon, s egyre mélyülnek a ráncvonulatok!
Ám, bűnömül, szerelmemet arcomba szórhatod…
De hagyj el! ha diktálja hiuságod, mert
Mentséget, tettemre, –én- úgysem találok…
Számomra – tudom- nincs bocsánat! Csak a halálom!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése