Pap Zsófia - Első sikereim - Álom

Álom

Testem a templom,

És lelkem benne a szentély.

Ha meggyalázod templomom,

Akkor szentélye sérül.

Minden dísze, ereklyéje,

Megfakul, megkomorul,

Minden, amit szerettél.

Már nem kaphatod meg,

Megsavanyodik.

Sötét lesz, akár az éj, mely feneketlen,

Mert nem vetnek el benne új neszt fiai.

Korom sötét lesz, mint a széndarab,
Ami a kazánban feszülten figyel,
És arcán látod, tudja:
A többivel együtt nemsoká elég.

Templomom falai megkérgesednek,

Megvastagszanak.

Az ajtó bezárul.

Nincs benne zár,

És kulcs nem nyithatja ki.

Aztán egy nap,

Egy férfit látok meg az utcán.

Vár, ifjú.

Közeledik felém.

És míg tornyaim magasából kémlelem,

Beleszeretek, és megkapja bizalmamat,

Újra hiszek.

Leporolja súlyos vastömb ajtóm,

És könnyedén benyit.

A fény ezernyi részecskéjével zúdul be rajta,

Csak úgy ömlik reá a szentélyre.

A fiú határozottan, de lágyan,

Átlépi küszöbömet.

Sétál.

Nyomában odakint szél kerekedik,

Betörve az ajtón végig söpör,

Letörölve padjaimat.

De a szentély előtt,

A fiú hátában megáll,
Elcsendesedik.

Nézi a fiú fekete lelkemet.

Figyeli repedéseit, mélyükön mi lakhat,

A repedéseket, mik úgy tátonganak,

Mint apró vágások,

Amik soha nem forrhatnak össze.

Majd vésőt vesz elő, kalapácsot,

És feszítővasat.

Munkába kezd.

Besötétedik.

Az éjszakából nappal lesz,

És a nappalt megint sötétség váltja fel.

A hatodik nap vége felé,

Nem sokkal éjfél előtt,

Valami megcsillan a fekete ürességben,

Még mielőtt a csüggedés

Erőt vett volna fáradt tagjain.

Dolgozik.

Egy erős kattanás,

És magasban lakó apró harangok

Vígan játszani kezdenek, énekelnek.

Az óramutató jártában,

Egy pillanatra megremeg.

És az Úr a hetedik napon megpihen.