Dudás Sanyinak baráti szeretettel
„Miért hiszitek, hogy a szépség, ami a legbecsesebb értéke az egész világnak, csak úgy hever, mint kavics a parton, hogy a közönyös járókelő hanyagul fölszedegesse? A szépség csodálatos és különös valami, amit a művész hív életre a mindenség káoszából, lelki vívódások és gyötrelmek között, és nem adatik meg mindenkinek, hogy felismerje. Hogy megértse az ember, át kell élnie a művész élményét. Dallam a szépség, amelyet a művész énekel nekünk, és hogy a dallam visszahangozzék a szívünkben, ahhoz tudás, fogékonyság és fantázia kell.”
(Somerset Maugham)
Vendégek vagyunk e Földön. „Szélkiáltók” Isten tenyerén. Kavicsmorajlások és tengerfájdalmak. Néha szivárványfeszítő lepkék. Átjárók, alagutak, csatornák és hidak. Súrlódások nélküli egység. Szakrális semmi mező… Rezonanciák nélküli teremtés… Mégis törött világ. Dimenzónyitások.
Feladatunk azonos: „Felelősek vagyunk a rózsáinkért…”. Harmonikus és stabil alakzatokat hogyan is tudnánk kibontani önmagunk belső szubsztanciáiból a Másik ember és a közösségi kalandok nélkül?!
Lelkünk néha kismadárlábként apró nyomokat hagyva biceg… Aztán felröpül és Daidalosz – boldog szárnyalásokba kezd… Sorsdöntő találkozások: a békesség kozmikus rendje valódi iniciációkkal, s kitárul a kékszakállú herceg rejtett ajtaja éppúgy, mint valaha Ephiméteusz hombárja. Lélekszirom-csönd nyújtózkodik friss gazdagon bensőnkben, s felfelé tárja nyiladozó virágait. A szeretet megvilágosodása. Mindnyájan a nagy óceán picike csöppjei vagyunk, s mindannyiunkat homokos partra vetnek egyszer a hullámok.
És kétségbeesetten küzdünk szavakkal, mondatokkal, imával, ha kell és a józan ésszel… Néha szent igéket mormolunk öntudatlan… Zsibbadunk, feszülünk, elbukunk és emelkedünk. Átölel a Boldogság. Lelkünk kirajzolódik és utazni kezd, akár ujjaink a szánk lehelte deres vonatablakon. És tudjuk, legszebb dolog a szűz papír. Ég és Föld anyaga veszi körül. Megállunk. Gyermeki módon csodálkozunk rá, milyen gyönyörű. Tudjuk, nem puszta bábokat farigcsálunk, nem hamisítunk, alázatunk ma is oly stabil, akár a körülöttünk lévő három dimenzió. A holnap is így talál.
Sugarakból fonunk írott kupolákat. Nem kell feladatokkal rendelkeznie virágeső illatainknak, Föld-eső-Napjainknak, mert ma megbénult Reményeink hegedűhúrjait holnapután már képesek leszünk hangolni is… Ma játszunk. Fáradtságunk elűzendő Michelangelo-t olvasunk:
„A legnagyobb művésznek sincs oly álma,
amit ne zárna bármely kocka márvány
önnön feleslegébe: míg kitárván,
a lélek által vonz kéz megtalálja.”
És észrevesszük a természet apró csodáit éppúgy, mint a körülöttünk lévő emberi szíveket, virágokat, vizeket, szeleket vagy csak egy apró mosolyt, mozdulatot csupán. Mert csakis így nem záporzik el mellettünk az élet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése