Aludnék.
Freudi mélyen
analizálnám a tegnapi napot
és nem kötnék bele barátom,
Jung ellenérveibe,
csak asszociálnék és
azonnal le is írnám a szavakat,
latenciaidőm a tudattalanban
új képekbe talán még
elmerül, s kósza misztikusan
himbálózik
legbelül…
Lehet olyan hat óra
vagy talán annyi sem
a horizont vízszint alatt lebeg.
Félálomban ér a döbbenet,
hogy vigécünk ismét
elveszítette időérzékét
vagy csak komplexusai a környék
apjává tették,
s libidója Oidipusért kiállt
és messze táncolnak a fák,
s velük Kosztolányi sem
az Üllői-útról dalol
és nincsen „kip-kop”,
csak itt köveznek
legbelül valahol…
Álmodnék.
Mézédes „Tengeróceán”
illat lengené be
hosszúra nőtt hajam
selymét és
exmetaforákat
karcolnék
a város homlokára…
Micsoda önfeledt játék
lehetne!
Ajándékul a Létért,
mi még nem törött
cserepe
testedény hitemnek
Lehet olyan hat óra
vagy talán annyi sem
a horizont vízszint alatt lebeg…
Hüledezik a képzelet és a
párna szíve fülemen
takaróm a fejemen,
persona és árnyék
patológiás Selbst
forog egy tengelyen…
A zizegés szétmarcangol,
eloszt, s megfoszt
kompenzálni,
ébredésre tisztítja fel
szemem pilláit,
zúzalékos tekintetem
átütemezi,
szavatossági címkém
az Ur keze javítja
ím itt az apokalipszis
mind a négy lovasa,
midőn
„Befed ez a kék ég...”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése