Mikor elmegyünk egy templomba, általában a misére, vagy gyónni igyekszünk. Odafelé csak az jár az eszünkben, hogy mi lesz a teendőnk, mikor már az épületben fogunk állni, megkérdőjelezhetetlenül idegesen. Ki ne idegeskedne oly sok bűnnel lelkében, az Úr házában? A kérdés egyszerűen tökéletesen megfogalmazott alapjában tűnik föl elménkben, és rohan tovább testünkön. Remegésünket elfojtva próbálunk a villamos csilingelő hangjára figyelni, midőn mikor kell leszállnunk. Ám mikor oda érve felnézünk az ominózus építményre, szívünk egyszeriben kiugrik megszokott ritmusából, s úgy érezzük a torkunkban talált megfelelőbb helyet dobbanásainak. Gerincünkön áthajt a reszketés, térdeink öregebbnek, megfáradtabbnak tűnnek abban a percben, s úgy érezzük, hogyha nem tudunk leülni, pár pillanattal később, össze fogunk esni. Ezért visszanyomva szerveinket a megszokott helyzetükbe lépünk be a bejáraton, s kerüljük ki a miséről hazatartó embereket. A fiatalok égnek meredő tekintetüket látva könnyebbülünk meg, ám mikor a nyugdíjas osztaghoz érünk, csak csúfondárosan vicsorító és szúrósan néző időseket látunk, amitől megáll bennünk az ütő. Pillantásunkat elfordítva próbálunk valami érdekesebbet és megnyugtatóbbat keresni, ám csakhamar visszatalálunk a koros asszonyok babonás szemeihez, kik az ajtón kilépve is lyukat égetnek mellkasunkba. Mély megkönnyebbüléssel vesszük tudomásul, hogy a főhajó kiürült. A ministránsfiúk egytől-egyik hűlt helyüket hagyják az oltárnál, ám minket ez a legkevésbé sem érdekel, egyenest a paphoz igyekszünk, és kérjük, hogy gyóntasson meg minket. Az atya készségesen rendelkezésünkre áll, s beinvitál egy gyóntatófülkébe. Egyik részben mi, másikban ő foglal helyet.
- Mit tehetek érted, fiam? - szólít meg közepes tónusú hangján, mint általában a lelkészek.
- Atyám, vétkeztem - kezdünk bele az abszolút sablonos beszélgetésbe.
- Mi volt a vétked, fiam? - kérdez újfent a tisztelendő, hangjában egy csepp érdeklődés nélkül.
- Megöltem egy papot, atyám - szólalunk meg érzelemmentesen, s közben kezeinket átkulcsoljuk homlokunk fölött, miközben könyökeinkkel a párkányra támaszkodunk.
- Fiam, ez egy megbocsáthatatlan bűn. Isten hangját megölni természetellenes, és szörnyű vétek - várhatóan megdöbben egy pillanatra, majd hangjában kis felháborodás hallatszik. - Ilyen gaztettet elkövetni az elvetemültek szoktak, kik az ördög szolgálatában állnak, és nem kegyelmeznek Jézus gyermekeinek. - oktató szónoklatától pulzusunk felgyorsul, vérünk már pezseg, s kegyetlen mosoly ül ki arcunkra. - Mi ebben a vicces, fiam?
- Atyám, miért nem kérdezi, hogy mikor tettem ezt meg? - csúfondáros hangunktól megütközik egy pillanatra, de kíváncsisága nagyobb annál, mintsem ezt szóvá tegye.
- Hát mikor, gyermekem? Mikor s hol történt meg ez a vétkes tett? - követelőzőn hajol közelebb a farácshoz, hogy szemünkbe nézhessen, de mi fejünket lehajtva villantjuk ki fogunk fehérét, miközben magunkban somolygunk.
- Ezen a napon, ebben a templomban, atyám - válaszolunk neki készségesen, s feljebb emeljük kobakunkat, hogy kegyetlenül bele nézzünk ijedt tekintetébe. A plébános kis megrökönyödés után, megbotránkoztatva szólal föl.
- Ne butáskodj fiam! Legnagyobb bűnöd nem lehet egy lélek kiontása, hisz én mindig is itt voltam, s tudom, hogy semmi sem történt. Még egy Istentisztelőnek is képes voltál hazudni, s ez volt vétked egyik fő tartóoszlopa. Menj el, s közben mondj el tíz „Mi Atyánkat”, s ugyanennyi „Üdvözlégy”-et is. Ha ezt mind megteszed, feloldozott leszel, s ezennel megszabadítalak tetteid súlyától. - fejezi be, majd menni készül, ám mi marasztaljuk.
- Atyám, megteszem mit utolsóként kíván életében. Ég önnel, s az Úr áldja - mondjuk el végső mondatunkat, s előkapva a kilencmilliméteres töltényekkel teli pisztolyt, elsütjük a fegyvert. A golyó pontosan ott üti meg a férfit, ahol reméljük, s vére bemocskolja a pap helyét a gyóntatófülkében.
Mikor az ember templomba megy, általában misére, vagy gyónni igyekszik. Oda felé átfut rajta a remegés, s a mindennapi bűneire gondol, mint például nem kísért át az úttesten egy idős hölgyet. Mikor az épület elé ér, szíve torkában dobog, s rájön, hogy lekéste a reggeli istentiszteletet. Bemenve egy tucat emberbe ütközik, s szégyenlősen süti le tekintetét, amint a nyugdíjasok átható pillantása fúródik hátába. Mikor már képes felnézni, megkönnyebbülve veszi tudomásul, hogy a főhajó kiürült. A ministránsfiúk elhagyva helyüket, igyekeznek kifelé a helyiségből, és ő a paphoz megy, megkéri a férfit, hogy oldja föl bűnei alól. A lelkész beinvitálja a gyóntató fülkébe, s a bűnbocsánatot kérő belekezd: „Atyám...”
Fél óra hosszas beszélgetés után, megkapja amiért jött, s távozni készül. Kifelé menet elmormogja a plébános által kért beszédeket, s remegés nélkül lép ki a bejárati ajtón.
- Mi Atyánk, ki vagy a Mennyekben... - mormoljuk a betanult textust, közben eltesszük a bűnös tárgyat is, s a szöveg végére érve, lépjük át remegés nélkül a küszöböt. - ...Ámen.
- Mit tehetek érted, fiam? - szólít meg közepes tónusú hangján, mint általában a lelkészek.
- Atyám, vétkeztem - kezdünk bele az abszolút sablonos beszélgetésbe.
- Mi volt a vétked, fiam? - kérdez újfent a tisztelendő, hangjában egy csepp érdeklődés nélkül.
- Megöltem egy papot, atyám - szólalunk meg érzelemmentesen, s közben kezeinket átkulcsoljuk homlokunk fölött, miközben könyökeinkkel a párkányra támaszkodunk.
- Fiam, ez egy megbocsáthatatlan bűn. Isten hangját megölni természetellenes, és szörnyű vétek - várhatóan megdöbben egy pillanatra, majd hangjában kis felháborodás hallatszik. - Ilyen gaztettet elkövetni az elvetemültek szoktak, kik az ördög szolgálatában állnak, és nem kegyelmeznek Jézus gyermekeinek. - oktató szónoklatától pulzusunk felgyorsul, vérünk már pezseg, s kegyetlen mosoly ül ki arcunkra. - Mi ebben a vicces, fiam?
- Atyám, miért nem kérdezi, hogy mikor tettem ezt meg? - csúfondáros hangunktól megütközik egy pillanatra, de kíváncsisága nagyobb annál, mintsem ezt szóvá tegye.
- Hát mikor, gyermekem? Mikor s hol történt meg ez a vétkes tett? - követelőzőn hajol közelebb a farácshoz, hogy szemünkbe nézhessen, de mi fejünket lehajtva villantjuk ki fogunk fehérét, miközben magunkban somolygunk.
- Ezen a napon, ebben a templomban, atyám - válaszolunk neki készségesen, s feljebb emeljük kobakunkat, hogy kegyetlenül bele nézzünk ijedt tekintetébe. A plébános kis megrökönyödés után, megbotránkoztatva szólal föl.
- Ne butáskodj fiam! Legnagyobb bűnöd nem lehet egy lélek kiontása, hisz én mindig is itt voltam, s tudom, hogy semmi sem történt. Még egy Istentisztelőnek is képes voltál hazudni, s ez volt vétked egyik fő tartóoszlopa. Menj el, s közben mondj el tíz „Mi Atyánkat”, s ugyanennyi „Üdvözlégy”-et is. Ha ezt mind megteszed, feloldozott leszel, s ezennel megszabadítalak tetteid súlyától. - fejezi be, majd menni készül, ám mi marasztaljuk.
- Atyám, megteszem mit utolsóként kíván életében. Ég önnel, s az Úr áldja - mondjuk el végső mondatunkat, s előkapva a kilencmilliméteres töltényekkel teli pisztolyt, elsütjük a fegyvert. A golyó pontosan ott üti meg a férfit, ahol reméljük, s vére bemocskolja a pap helyét a gyóntatófülkében.
Mikor az ember templomba megy, általában misére, vagy gyónni igyekszik. Oda felé átfut rajta a remegés, s a mindennapi bűneire gondol, mint például nem kísért át az úttesten egy idős hölgyet. Mikor az épület elé ér, szíve torkában dobog, s rájön, hogy lekéste a reggeli istentiszteletet. Bemenve egy tucat emberbe ütközik, s szégyenlősen süti le tekintetét, amint a nyugdíjasok átható pillantása fúródik hátába. Mikor már képes felnézni, megkönnyebbülve veszi tudomásul, hogy a főhajó kiürült. A ministránsfiúk elhagyva helyüket, igyekeznek kifelé a helyiségből, és ő a paphoz megy, megkéri a férfit, hogy oldja föl bűnei alól. A lelkész beinvitálja a gyóntató fülkébe, s a bűnbocsánatot kérő belekezd: „Atyám...”
Fél óra hosszas beszélgetés után, megkapja amiért jött, s távozni készül. Kifelé menet elmormogja a plébános által kért beszédeket, s remegés nélkül lép ki a bejárati ajtón.
- Mi Atyánk, ki vagy a Mennyekben... - mormoljuk a betanult textust, közben eltesszük a bűnös tárgyat is, s a szöveg végére érve, lépjük át remegés nélkül a küszöböt. - ...Ámen.
Vége
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése