Mindig is utáltam a születésnapi partikat, meg ilyesmiket. És úgy őszintén... sosem mentem el... Talán egyszer. Nekem sosem volt, és teljesen fölösnek tartottam. Aki akar, az köszöntsön föl. Én így voltam. Aki nem, nem tud izgatni. Hát ez volt, mindig is. Ha valaki kérdezte, mit szeretnék, minden évben ugyanazt a választ adtam: Meglepetést! Vagyis ő maga válassza meg, hogyha adni akar, ne tőlem kérjen tanácsot. Így hát sokszor érdekes ajándékokat kaptam.
- Boldog Születésnapot, Mano!- mondja apukám, miközben átnyújt: szendvicskrémet, császárszalonnát, egy doboz sört, és gesztenyepürét. Na meg egy Erzsébet császárné haláláról szóló könyvet. Én csak néztem, elvégre reggel, - dél körül -, felkeltettek, és azt se tudtam kivagyok. De mosolyogtam! Apukám mindig is ilyen volt. Lehet, hogy kérhettem volna mást is, mint gesztenyepürét, de a sörnek örültem. És a könyvek is.
Volt mikor tortát is kaptam. Lehet, hogy nem volt valami extra nagy, mert én nem szeretem a tortákat, - érdekes módon a csokit igen -, de szívből adták és én örültem. Nagyon is. A húgom már enni akart a tortából, így felvágtuk és ettünk. Szép volt. Jó volt. De már nincs. Így hát, a 13. születésnapom, gesztenyepürével kezdődött. Vagyis még éjjeli egy körül, nővérem felköszöntött vagy hússzor. Én ennek is örültem.
Világéletemben... szabad akartam lenni! Szabad! De nem úgy, hogy lógok az iskolából, - amit sohasem tettem meg -, vagy egyebek, hanem tényleg szabad. Úgy igazán. Ám ebben az életben ez fog bekövetkezni, ezt már tudom. Mégis küzdök. Hát... ez van. Nem tehetek mást.
Így hát... most este, megálmodtam a mai napot. Igen, megálmodtam.
’Az egész lakásban egyedül voltam. Senki sehol. Nyikorgott alattam a parketta, mint mindig. Rettentően féltem. A Tv szólt, mégsem hallottam a hangját. A lakás legalább mégy méter magas volt és hatalmas. Szinte vaksötét volt, mégis ki tudtam venni mindent.
Kint égett a gáz egyik rózsája. De csak egy, a három közül. Kísérteties fénye volt a konyhának. A fény, ami meg-megvilágította a szekrényt, az ajtót, egyre hatalmasabbá tette a berendezési tárgyakat. Az asztal előtt egy szék, s mellette is egy. A széken a hátizsákom.
Kivettem belőle egy csomag kekszet, amit még a nagymamámtól kaptam, mert ő nem szerette. Diabetikus volt. Fogtam egy tányért, és leraktam a pultra, majd ráborítottam egy kis kekszet. Oda fordultam a gáztűzhelyhez, majd kezembe vettem a kávéfőzőt, és azzal, a kicsiny, és félelmetes, sötét fürdőbe mentem, ahol teli engedtem vízzel. Félem. Nagyon.
Mikor kész volt, elzártam a csapot, majd kimentem. Ráraktam az égőtűzre a kis főzőedényt, majd vártam. Nem több mint három perc alatt kész lett. Egy ronggyal leszedtem, és egy nagy bögrébe öntöttem a felforrt vizet. Kivettem a szekrényből egy filtert és beleraktam. Vártam egy keveset, áztattam a filtert. Feketeteát csináltam. Azt szeretem.
Mikor kellően kisajtoltam a filtert, kidobtam. Beleöntöttem egy kis citromlevet, és cukrot. Bár nem szoktam ezt, nem értettem. Majd kivettem egy kis mécsest a fiókból, leraktam a tűzhelyre, oda ahova a kekszet és a teát is vittem. Megkavartam az innivalómat, majd ettem egy kekszet. Fogtam egy régebbi, nem leégett gyufaszálat, és meggyújtottam a tűzben. Amint égni kezdett, a mécses felé nyújtottam, és a gázt is elzártam. Meggyulladt a mécses. Leráztam a tűzet a gyufáról, ami azonnal ki is aludt, majd egy hamutartóba tettem, amit apukám szokott használni, ha dohányzik. Hát így. Most ez történt. Leguggoltam, inkább csak térdeltem. De mindegy az.
Megkapaszkodtam a tűzhelynél, nehogy eldőljek. Néztem a mécsest, babonás szemekkel. Csak az világított. Az-az egy. Kint sötét, bujdosó éjszaka volt, a galambok hirtelen rákezdtek éjféli zenéjükre. Előkotródott a Hold is, és a legmagasabb ablakból láttam meg igaz valóját. Sárga és kerek volt. Olyan sárga, akár a Nap. Nem volt udvara, szinte alig fénylett, semmit sem adott magából, csak önmagát. A háztetők ablakain ácsorgó vadgalambok, amelyek még tavasszal érkeztek Pestre, még mindig áriáztak. Nem lehetett látni őket, csak alig, bár körvonalaikon kívül sokat nem fedeztem fel. Talán a Hold miatt. Nem is tudom már. Visszanéztem a mécsesre. Még égett. Ám egy esti fuvallat, ami nem tűri vetélytársát, meg akarta őt ölni. De a láng, kitartott. Mellettem. Fáztam, hideg volt álmomban.
Ez nem tetszett. De egy apró kis láng melegített. A szél tovább söpört minket, mondván: Mások is itt élnek. Tudom. Semmit sem kívántam. Igazán semmit. Csak felnéztem a Holdra, amelynek énjét éppen egy felhő kebelezte, majd... kihunyt a mécses... vele együtt elmúlt a születésnapom is. Éjfél már elmúlt, ideje lefeküdni...’
Hát ez volt. Ennyit álmodtam meg. Nem tudom, így lesz e. De egyedül soha, senkinek se jó. Se ünnepelni, se gyászolni, se semmit...
"- Boldog születésnapot, Terra!"
- Boldog Születésnapot, Mano!- mondja apukám, miközben átnyújt: szendvicskrémet, császárszalonnát, egy doboz sört, és gesztenyepürét. Na meg egy Erzsébet császárné haláláról szóló könyvet. Én csak néztem, elvégre reggel, - dél körül -, felkeltettek, és azt se tudtam kivagyok. De mosolyogtam! Apukám mindig is ilyen volt. Lehet, hogy kérhettem volna mást is, mint gesztenyepürét, de a sörnek örültem. És a könyvek is.
Volt mikor tortát is kaptam. Lehet, hogy nem volt valami extra nagy, mert én nem szeretem a tortákat, - érdekes módon a csokit igen -, de szívből adták és én örültem. Nagyon is. A húgom már enni akart a tortából, így felvágtuk és ettünk. Szép volt. Jó volt. De már nincs. Így hát, a 13. születésnapom, gesztenyepürével kezdődött. Vagyis még éjjeli egy körül, nővérem felköszöntött vagy hússzor. Én ennek is örültem.
Világéletemben... szabad akartam lenni! Szabad! De nem úgy, hogy lógok az iskolából, - amit sohasem tettem meg -, vagy egyebek, hanem tényleg szabad. Úgy igazán. Ám ebben az életben ez fog bekövetkezni, ezt már tudom. Mégis küzdök. Hát... ez van. Nem tehetek mást.
Így hát... most este, megálmodtam a mai napot. Igen, megálmodtam.
’Az egész lakásban egyedül voltam. Senki sehol. Nyikorgott alattam a parketta, mint mindig. Rettentően féltem. A Tv szólt, mégsem hallottam a hangját. A lakás legalább mégy méter magas volt és hatalmas. Szinte vaksötét volt, mégis ki tudtam venni mindent.
Kint égett a gáz egyik rózsája. De csak egy, a három közül. Kísérteties fénye volt a konyhának. A fény, ami meg-megvilágította a szekrényt, az ajtót, egyre hatalmasabbá tette a berendezési tárgyakat. Az asztal előtt egy szék, s mellette is egy. A széken a hátizsákom.
Kivettem belőle egy csomag kekszet, amit még a nagymamámtól kaptam, mert ő nem szerette. Diabetikus volt. Fogtam egy tányért, és leraktam a pultra, majd ráborítottam egy kis kekszet. Oda fordultam a gáztűzhelyhez, majd kezembe vettem a kávéfőzőt, és azzal, a kicsiny, és félelmetes, sötét fürdőbe mentem, ahol teli engedtem vízzel. Félem. Nagyon.
Mikor kész volt, elzártam a csapot, majd kimentem. Ráraktam az égőtűzre a kis főzőedényt, majd vártam. Nem több mint három perc alatt kész lett. Egy ronggyal leszedtem, és egy nagy bögrébe öntöttem a felforrt vizet. Kivettem a szekrényből egy filtert és beleraktam. Vártam egy keveset, áztattam a filtert. Feketeteát csináltam. Azt szeretem.
Mikor kellően kisajtoltam a filtert, kidobtam. Beleöntöttem egy kis citromlevet, és cukrot. Bár nem szoktam ezt, nem értettem. Majd kivettem egy kis mécsest a fiókból, leraktam a tűzhelyre, oda ahova a kekszet és a teát is vittem. Megkavartam az innivalómat, majd ettem egy kekszet. Fogtam egy régebbi, nem leégett gyufaszálat, és meggyújtottam a tűzben. Amint égni kezdett, a mécses felé nyújtottam, és a gázt is elzártam. Meggyulladt a mécses. Leráztam a tűzet a gyufáról, ami azonnal ki is aludt, majd egy hamutartóba tettem, amit apukám szokott használni, ha dohányzik. Hát így. Most ez történt. Leguggoltam, inkább csak térdeltem. De mindegy az.
Megkapaszkodtam a tűzhelynél, nehogy eldőljek. Néztem a mécsest, babonás szemekkel. Csak az világított. Az-az egy. Kint sötét, bujdosó éjszaka volt, a galambok hirtelen rákezdtek éjféli zenéjükre. Előkotródott a Hold is, és a legmagasabb ablakból láttam meg igaz valóját. Sárga és kerek volt. Olyan sárga, akár a Nap. Nem volt udvara, szinte alig fénylett, semmit sem adott magából, csak önmagát. A háztetők ablakain ácsorgó vadgalambok, amelyek még tavasszal érkeztek Pestre, még mindig áriáztak. Nem lehetett látni őket, csak alig, bár körvonalaikon kívül sokat nem fedeztem fel. Talán a Hold miatt. Nem is tudom már. Visszanéztem a mécsesre. Még égett. Ám egy esti fuvallat, ami nem tűri vetélytársát, meg akarta őt ölni. De a láng, kitartott. Mellettem. Fáztam, hideg volt álmomban.
Ez nem tetszett. De egy apró kis láng melegített. A szél tovább söpört minket, mondván: Mások is itt élnek. Tudom. Semmit sem kívántam. Igazán semmit. Csak felnéztem a Holdra, amelynek énjét éppen egy felhő kebelezte, majd... kihunyt a mécses... vele együtt elmúlt a születésnapom is. Éjfél már elmúlt, ideje lefeküdni...’
Hát ez volt. Ennyit álmodtam meg. Nem tudom, így lesz e. De egyedül soha, senkinek se jó. Se ünnepelni, se gyászolni, se semmit...
"- Boldog születésnapot, Terra!"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése