Bea
„Sötét felhők vannak az égen,
Fekete virágok nyílnak a réten.
Ott fekszem késsel a kezemben,
Csillogó könnyekkel szememben!
Felemelem késem, s magamba vésem
A Halál már eljött értem.
A rét ahol fekszem, már nem fekete:
Kiömlött vérem vörösre festette!
Szerelmem az Élet aki elhagyott,
S végére a Halál, aki megkapott!”
Én
„Emlékszel még a rétre?
Ahova együtt félre-
vonultunk, és ott rejtőztünk,
hogy ne zavarják életünk.
A rétre, mit az éjnek
fekete leple fedte.
Ahol a virágligetnek
illata elfeledtette
mindazt amiért jöttünk,
amiktől éjjel félünk!
De most minden megváltozott;
A rét vörösen csillogott!
Pásztázva néztem a földet,
és elfogott a rémület.
Egy test hever ott mozdulatlanul:
közeledek, szívem összeszorul.
Egy tőr csillog kezeiben,
mit tőlem kapott régebben!
Tudtam, éreztem ez lesz a vesztem;
Amit elkezdett, ÉN befejezem!
Csókot lehelt ajkainkra,
az őszi szellő, bánkódva.
Kapkodva kikapom kezeiből
a tőrt; s szívembe mártom azt egyből.
S már nem lesz Halál, se Élet
ki elválaszthatna minket,
hiszen összekötött vérünk,
s nem utolsó sorban művünk.
Büszke lehetsz a művünkre,
hisz ha felnéznek az égre,
azt vehetik észre, hogy vérvörösre
van festve; s emlékeznek majd
nevünkre:
És a réttel összeolvad örökre!”
Teleky József Roland
2006.09.13.
A halál torkából visszatéve,
Egyenes út vezetett a rétre.
Most újra olyan, mint akkor régen,
Amikor ott sétál kéz a kézben
A szőke hajú lánnyal, akinek
Véréből táplálkozott e rétnek
Minden egyes fűszála, és fája.
Most is látom a gyásznépnek koszorúja.
Ott hever azon a szent helyen, hol
Ő elvérzett a késtől, mit attól
Az embertől kapott, ki őt szerette,
S majdnem, hogy a halálba követte.
De valaki a végén megmentette;
Sokáig tartott, amíg megértette:
Istennek még céljai vannak vele,
Éveket áldozott arra, hogy megértse:
Az életnek folynia kell akkor
Is, ha még elhagyják olykor-olykor.
Megkereste ki őt meg nem tette,
S lassacskán elfeledte, azt ki elvette
Kedvét az élettől. Most ismét boldog,
És ott sétál a réten; s újból ragyog
Fölötte a Nap. Kezét szorítja /az/
Őrangyala, aki éjjel-nappal /az/
Álmát vigyázza, őrzi; nehogy ismét
Megragadja a halál szerelme kezét…
2006. 11. 20.
Késsel a szívében
Felébredt hirtelen…
Látta, hogy valaki
Ott szalad, s csak sír-rí.
Fájt mindene, s nem értette,
Hogy miért fut, ott kedvese:
Kit annyira szeret, imád.
Felállt, s csak ment, a fájdalmát
Félredobta és kutatta
Szerelmének a lábnyoma,
Merre vezet, hova siet.
De nem látta, s már elvesztett
Minden remény, mikor esélyt
Kapott arra, hogy most mindent
Újrakezdjen; elmondhatja
Mit is érez! Elronthatja!
Tudta ezt jól; mégis daccolt
A kétellyel: most még harcolt
Az érzéssel, ami szívét
Kínozta, és egész testét
Megsértette és mérgezte.
Előtte állt nagyszerelme
És elkezdte:„Én kedvesem
Kérlek maradj mindig velem…”
Nem mondta el, mit szeretett
Volna: Szive kámforrá lett…
Eltűnt, talán nem is volt ott!?
Csak képzelte, vagy álmodott!?
Ma már nem tudja meg
Senki ezt. Megremeg…,
Elhagyja vére, mint
Szerelme életét…!
2006. 11. 22.
Minden egyes pillanat úgy múlik el,
Hogy várom az éjjelt, mikor jön már el.
Mert az éjszakába elbújva könnyebb
Hordozni e fájdalmat, mit tekinteted
S sértő szavaid ébresztettek bennem.
Nem tudom hordozni tovább a terhem,
Valamit kell tennem, mert itt öl meg a
Szenvedés, fájdalom; halálos ágyamra
Hozz egy szál virágot. S lehelj arcomra
Egy…; szíved tudja, hogy e alkalomra
Nem lesz már több lehetőséged; használd
Hát ki; had aludjam az életet át,
Ahogyan a Nap az egész éjszakát!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése