Érzéseim közt állt egy;
A magányos lovas.
Büszke mellkasán kegy,
Magánycsepp koppant ott,
hol szívét régen hordta.
A végzet mely számára
Több időt jósolt, harsonát
Fújt, s ő tovább dobbantott.
Megtalált az élet;
Lábam alá vettem az erdőt,
De sosem tapostam új utat.
Ez a virág oly ritka, hogy
Elhaladni mellette félek.
Forr bennem egy érzés,
S párolognak a percek,
Az úton szeretnék menni,
De félek, hogy megégek.
Néha visszanézek, mert
Számolatlan hallom
Lépteid nyomomban.
Ma már a saját utam járom,
A múlt porát nem kavarom,
Hagyom, álljon csak halomban.
Az új élmények jelzik,
Hogy jó felé haladok.
Utcakőből kisírt gyémántcsepp,
Így látom törékeny tested,
Engedd, hogy táplálja eső,
Kényeztesse szél, fedje el
A hó, s ha ez véget ér:
Virágoztasd ki újra magad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése