A csupasz kezek, amelyek érintenek,
Végtelen nyugalmat árasztó éjszakai hang,
A csontváz, amelyre a kiszáradt bőr tapad,
És a gondolkodó elfelejti az örökkévalóságot.
Az erdő zöld ruhája rejti majd el a suttogást.
A feledékeny elmezavarában a kábulat csúcsán.
Elveszett a tenger mélyén fekvő szunnyadás,
Ki volt az, aki az első szót mondta?
De reszkető hangja beleolvad a vész viharába.
Sárga és fekete az utolsó gondolata,
A megmérettetés piciny letargiája,
A fény, a mosoly, az idő, az áldozat.
Semmi sem marad, csak a reményvesztett hajnal.
Lelkük kapuja lerombolva mered,
A beteljeseülés pusztaságába,
Új reményeket teremtve az elhullott hősök nyomában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése