Ülök a folyosón egymagam,
Toll a kezemben, s papír,
A magány magával ragad,
S nézi, szolgája mit ír.
Ő a kedvence, állandó társa,
Ha csak teheti, vele tart az úton,
De bajba jut, mert más várja,
A lantos mellé áll kedvese, s súgón:
„Ne félj, Édes! Védelek mindig,
Nehogy végleg övé légy, inkább az enyém,”
Válaszolnék, de inkább nézek, mint itt,
Aztán csókkal jelzem: „TE állj mellém!”
Áll is a lány, kérnem se kell,
A magány magányosan távozik,
A lány akarata volt rég ez,
S így minden csodásra változik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése