ülök a szobámban, transzban, egyedül,
svéd szivarom gyatrán füstölög.
mormolom a mantrám, lassan fény dereng,
önsajnálni balga egy dolog.
nem tudom, hogy elhiszed-e még,
hogy im, a malom örökké leég;
nem hajtják meg remek motrok
(ezért, babám, mindig morgok)
nem tudom, hogy elhiszed-e még...
de ha egyszer, drágám, nem bírom tovább
ezt a fájó, bús kis székelést,
elmegyek én akkor, tovább állok én,
meg ne forgasd szívemben e kést.
elvisz majd egy villamos az őszi hajnalon,
(ne tudd meg, hogy mire volna ősi hajlamom...)
jön tehát a ködben bús 47-es...
ne tétovázz, csak engem szeress!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése