Szétdőlt, szétesett
karámok deszkatükrében
ezer vágytól fűtve
lángol a lápvilág
millió apró mécse…
Nem tudom,
lidérc-e,
mi szemedben éled,
s holdba mosódik
a vízben.
A parton hontalan
gyümölcsfák
keringőznek,
míg vár a táj,
a végtelen
visszasír múltam
a néma, kortalan
tenyérnyi kozmosz,
s szerelmünk suttogása
hajol homlokunkhoz.
Súlytalan lepkeszárnyad
nem bonthatom
csigolyákra,
hiszen ezerszer
szétrobbant immár halálod ,
s kiterített hétköznapok
ledőlt tetői alól
elköltöztek az oszlopok
és a gerlék is mind elröpültek
Szakad a pillanat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése