Ma még játszom, holnap talán álmodok.
Valójában két világ határán vagyok.
Halvány árnyként követ a lét.
Fantomként szennyezi be napom
ezernyi megélt, s távolringó fájdalom.
Amiről azt hittem, hogy érzés, jel,
mi örökre megmarad, az nem egyéb,
mint szél szárnyán lebukó szürke por,
allergizáló anyag, semmi más:
korom, s lepel
cudarul elnyel
gyárkémények gomolygó Hirosimája
az útszéli virágok
genetikai mutációja.
Évezredek homályából felbukkanó agyagkatonák
érezhettek így a föld alatt,
mikor a civilizációk súlya rájuk szakadt
nem tudván előbukkannak-e még
vagy lesz-e megszállott tudós,
ki oly merész,
hogy ásni kezd ő maga is
a múltért, mi éppúgy Övé ,
mint enyém e költemény.
Malomkőnyi súly.
Ennyit hagyhatok emlékül abból,
mi érzés, mi jel…
Ma még játszom, holnap talán álmodok.
Az Isten se tudja, hogy kiért, miért vagyok.
Halvány árnyként követ a lét.
Fantomként szennyezi be napom.
ezernyi megélt, s távolringó fájdalom.
Amiről azt hittem sejtelem, sugallat
mi örökre megmarad, az nem egyéb,
mint szél szárnyán lebukó szürke por,
allergizáló anyag, semmi más:
korom, s lepel
cudarul elnyel
engem is a föld pora,
csak ne legyek ott is mihaszna mostoha
anyag, térben rekedő
irgalomkereső Föld fia.
Ma még játszom, holnap talán álmodok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése