Lovasi Enikő - Nosztalgia

Fegyverzeted mögé bújtál, páncélba öltöztél,

Kardod oldaladon figyelt, s egy új testbe költöztél,

Új testben régi lélek, s így indultál harcba,

Küzdeni indultál, s az élen harcolni végig.

Nyerni indultál, s trófeát szerezni,

Amit majd büszkén mutogathatsz körbe a világnak,

’ Igen, én szereztem, az én művem! ’,

S cserébe dicséretet kapsz, milyen remek vadász vagy.

De jobban szemügyre véve, nem a trófea volt a célod,

Ez csak egy álca volt, neked „csupán” a zsákmány szíve kellett,

Hogy kitéphesd helyéről, s markodban szorítva állhass,

S diadal ittas tekintettel nézhesd a csatamezőt.

Megszerzed te mindig, amit akarsz,

Nem választod soha, a könnyebb utat,

Mint az űzött vad, olyan vagy te magad is,

De a vadász látszatát kelted, hogy sérthetetlen légy.

S ezúttal nekem jutott a megtisztelő feladat,

Hogy eljátszhattam a zsákmány szerepét,

Meglepő módon első igazi vadászatod alkalmával,

Én téptem ki a szíved, s rabul ejtettem.

És te, a vadász, meggyengülve, mámoros tekintettel figyeltél,

Láttam szemedben a tüzet, hiába oltottam ki életed,

Mert régi életed elvesztésével egy új életet kaptál,

Melynek attól kezdve részét képeztem én is.

Magányos farkas voltál te eddig, ki soha nem osztozik,

Örömét, s épp úgy bánatát is megtartja magának,

De mikor életedbe csöppentem, ez megváltozott,

S éreztetted velem mindig, mi fáj, mi az, amitől boldog vagy.

Miként egy vadász, egy kalandor szívét őrizhettem,

Megtanultam mi az a türelem, hogy mi az a figyelem,

Hogyan beszéljek, miközben hallgatok,

És mi az, mivel magam mellett tarthatlak.

Az, hogy tanultam tőled, egyenrangúvá tett minket,

S zsákmányból hirtelen vadászcimboráddá magasodtam,

Büszkén lépkedtünk egymás mellett a vadont járva,

Fogadtunk örök hűséget ott.

Midőn te más zsákmány után néztél,

Én a sebeimet nyalogattam, mint egy elejtett vad,

Mikor elhagytál, újra zsákmánnyá alacsonyodtam,

És nem óvott többé tiszti rangod.

Azóta megint tanulónak álltam, újra meg újra veszem a leckéket,

Nem adom fel, próbálkozom, ahogy régen akartad tőlem,

Próbálok fejlődni, vadásszá lenni és zsákmány után kutatni,

S megtanulni, emelt fővel tovább engedni egy vadat, mely nem az én nyilamra született.

Megtanulom, hogy nem lehetek soha már elejtett vad, mely a sebeit nyalogatja,

Nem adhatok másoknak ily’ örömet, osztozni sosem fogok,

Saját élet, saját szabályok és saját élet ritmus,

Egy vadászat ritmusa,
melyben többé nincsen se vadász, se zsákmány.