Általam zeng az egész templom. Nem hinném, hogy bárki meghallaná a denevéreken kívül ordításom hangját. Vele fájdalmát... kínját... érzelmét. Engem.
Sikítva rohamozom meg az oltárt, miközben könnyeim csíkban csurognak le arcomon, majd államról a szőnyegre. Érzem, hogy szemfestékem is velük együtt folyik: sötét vonalak húzódnak bőrömön, szememből kikelve, fekete gyökeret eresztve.
Hatalmas kereszt díszíti a falat, amely előtt állok. Köztem és Jézus védjegye közt egy fehér terítővel letakart asztal helyezkedik el, mögötte kis távolság. Rácsapok a hímzésre, amely keresztül-kasul átszeli az anyagot, közben egy-két könnycseppet hagyva rajta.
Dühömben lesöpröm az elém terülő tárgyakat, velük együtt a serleget, és magát a Bibliát.
Hol volt Isten, mikor a karjaim közt haldoklott? Hisz pap volt!
Mikor imákat suttogtam az éjszakákba nyúló miséken?
Hol volt, mikor elragadta őt a halál, mikor felemésztette a láz és gyötrelem...?
Hol volt...? Hol, mikor teste utolsó pulzálásként dobbant meg szívemmel egyszerre, s hunyt ki belőle az élet...?
Nem érdekel, miféle istenkáromlásnak mondják majd azt, amiket éppen hangoztatok. Nyíltan üvöltöm az Urat a fenébe, hogy maradjon a maga teremtett melegebb éghajlatokon. Nyíltan sikítom toporzékolva, hogy az isten verje meg, aki elragadta tőlem! Pedig tudom, hogy Ő volt az, aki elvette tőlem... nem csak tudom: érzem.
Sietve kapom föl a leesett könyvet, majd felcsapom ott, ahol gondolom. Beleolvasok, de csak futólag nézem át a sorokat. A kegyelme szón megakad a szemem, majd visszanézek, s tüzetesebben átvizsgálom a szövegkörnyezetet.
17. Azért, ha engem részestársadnak tartasz, úgy fogadd őt magadhoz, mint engemet.
18. Ha pedig valamit vétett ellened, avagy adós, ezt nekem róvd fel.
19. Én Pál írtam az én kezemmel, én megfizetem: hogy azt ne mondjam néked, hogy te magaddal is adós vagy ezen felül nékem.
20. Bizonyára, atyámfia, jótéteményt várnék tőled az Úrban: vídámítsd meg az én szívemet az Úrban!
21. Bízván a te engedelmességedben, így írtam néked, tudván, hogy annál, a mit mondok, többet is fogsz cselekedni.
22. Egyúttal pedig készíts nékem szállást; mert reménylem, hogy a ti imádságaitokért néktek ajándékoztatom.
23. Köszönt téged Epafrás, az én fogolytársam a Krisztus Jézusban,
24. Továbbá Márk, Aristárkhus, Démás és Lukács, az én munkatársaim.
25. A mi Urunk Jézus Krisztusnak kegyelme legyen a ti lelketekkel!
A részlet Filemon levél – Első fejezetéből való. Az utolsó tételen vérfagyasztó kacaj hagyja el sebesre harapdált ajkaimat, miközben fejem hátra bicsaklik a plafon felé, ahol freskók sokai néznek vissza rám.
Michelangelo, ha tudtad volna, mit festesz!
...De nem tudta, Iines...
Igaz...
Szemem elkerekedik. Fogalmam sincs, hogy jut eszembe Michelangelo ebben a percben, mikor nem is a Sixtusi-kápolna oltára előtt állok, s ideges kacajok törnek föl torkomból, miközben a képeket nézem. Nem, nem ott vagyok, még csak köze sincs hozzá...
Hirtelen szertefoszlanak a színes művek, s helyette unott, megfáradt sárga festék tekint le rám.
Csak egy látomás volt...
...Pontosan, csak egy látomás...
Szép lassan tovább tekintek, s egy sötét faszerkezetet pillantok meg, amely végig keresztezi a plafon útját. Ez tartja egyben ezt a viskót... Igen, viskó.
Szemem arrébb ugrik miközben fejem normális pozícióba kerül, és megfordulok. Farkasszemet nézek az oszlopokra faragott angyalokkal, démonokkal, és magával a Halállal, amelyet sokkal gyönyörűbbre csiszoltak le, mint bármelyik másikat: itt áll tőlem két méterre, az asztal mellett, és karja fenyegetően nyúl ki, miközben csuklyája ráncai alatt kitűnik csontos valója. Koponyáján mély szemüregek sötétednek, és jobb kezében halált hozó kaszája fényesedik.
Mintha csak itt állna...
...Ott is van, Iines. Csak fogadd el, és gyorsabb lesz, mint bármi, amit eddig láttál...
Gyorsabb, mint a fény...?
...Örülök, hogy beláttad ezt a tényt.
S az alak közeledik. Úgy, ahogy meg van írva: S a Halál képében megjelenik Isten, lélekszelleme áttetsző; szeme nincs, mivel valójának visszatükröződése sem lehet; fényes fegyvert tart kezében, s az újszülöttek homlokára érinti megfoghatatlan kezét. S az újszülöttek egytől-egyik meghaltak...
A távolság már mérhetetlen. Csak a csöndet látom: a végtelen, borzongató, hihetetlenül üres csöndet. Olyat, amelyet még nem látott senki, csupán az, aki éppen elhunyóban volt. Igen... És ezt sem fogja senki se látni, se emlékezni rá, se rám. Hideget érzek, mellkasomhoz jég csapódik, s öleli át mindenemet. Vérem megáll, majd visszafelé kezd folyni. A benne lévő túl sok drog átszakítja vénáimat. Bőröm hamuként tapad rám, szívem dobbanásai az utolsóak amiket hallok... S amiknek megélem a leállását...
Lehet egy kérdésem...?
...Igen.
Ki vagy te...?
...Majd odaát elmondom...
Vége
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése