Vakon tapogatózom a fényben:
Szememre ezüstös fátyolt ki szőtt?
Új értelmet nyert további létem,
Mert kegyes sorsom nekem adta Őt.
Boldog rabság börtönébe zárva
Gyengéd szerelem szolgája vagyok.
Megszűnik bennem végre a lárma,
Mely nyugodni sokáig nem hagyott.
Karjai közt semmitől se félek;
Tartson örökké az álom-csoda!
Ölelj át, Kedves! Csak ennyit kérek;
Ölelj át, s ne engedj el soha!
S ha édes csókban ajkunk összeér,
Helyettünk majd a szelíd Hold beszél.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése