2010. július 11., vasárnap

Dukay Barbara - Emese


A szegény almafával végzett a múlt heti nagy vihar. Csak úgy szórta a villámokat a fekete ég, jól emlékszem. Az almafa hirtelen felordított, de vihar elnyomta fájdalmas hangját. Én hallottam csupán, aki nem messze tőle gyökereztem le. Csúnyán meghasította egy villám. Szegény barátom szüntelenül nyögött, közben megtört oldala továbbhasadt, majd levált gyengébb fele. Olyan pici vagyok, hogy csak akkor vett észre, mikor holt részére lete-kintett bánatos és elkínzott ábrázattal. Mélyeket sóhajtott, majd megszólalt: - Ne nézz így rám, te kicsi növényke, ne sajnálj. Nagyon fáj még, de rögtön alábbhagy a fájdalom, remélem. Ha nem, hát végképp elgyengülök és elterülök majd az imént levált törzsem mellett. Igen, igen.. nem bírom már soká...hamarosan találkozom a Föld Lelkével.
- Kivel? - kérdeztem. Nem voltam biztos benne, hogy jól hallottam.
- A Föld lelkével, egy jóságos árnnyal. Te még fiatal vagy nagyon, persze. Mikor is hallhattál volna felőle? Évekkel...ezelőtt láttam utoljára. Aztán nem mutatkozott. - Az almafának nehezére esett már beszélni, nagyokat nyögött vagy felszisszent a fájdalomtól. Közben a vihar ereje is csökkent, már csak kisebbeket dörrent az ég, így jobban hallhattam beszédét, mikor újra folytatatni kezdte:
- Azon az éjjelen, mikor utoljára láttam, nagyon szép csillagos volt az ég. Sajnos olyan messziről láttam csak, mint amilyen messze a csillagok is lehetnek, de talán tévedek. Ó, a csillagok! Egész életemben arra vágytam, hogy közelebbről láthassam őket és beszélhessek velük úgy, mint most veled. Gyönyörű szépek...jaj!.. de most nem látni egyet se. Micsoda szerencsétlenség, hogy így kell majd meghalnom. De visszatérek Emesére.
Mi, fák így hívjuk röviden a Föld Lelkét: anyácskának.
Valószínűleg ő is a csillagok miatt ült ki felszínére. Arra lettem figyelmes, hogy egy szellemszerű lény vált ki a Földgolyóból,
majd összezsugorodott és leült a tópartra, ott is egy kimagasló kőre. Kicsit inogott még, amíg
összehúzta magát. Törzse, vagy ahogy az emberek mondanák: teste valamiféle légies, áttetsző anyag lehetett. Nem láthattam arcát, sem azt, hogy valami öltözék- e rajta az a zöld, vagy saját kérge. Nagyon szo.. uhh! jaaj!.. szomorúnak látszott és mintha sírt volna. Tudod, arra gondoltam akkor, hogy az emberek is potyogtatnak vizet a szemükből, amikor ilyen komor az arcuk. Persze én csak egy buta fa vagyok, nem is értem ezeket, de talán az ég is azért zokog most, mert bánatos..
Az almafa kissé eltöprengett, én meg hümmögtem, mintha azt akarnám közölni, hogy hát én nem tudom, lehet. Az almafa folytatta a történetet halkabban, de már alig nyögve:
- Mikor megnyugodott, magához intette a Könnyű Esti szellőt és annak gyermekeit. Megkérte őket, szállítsák el hangját, mert szólni akar a fákhoz és egyéb növényekhez. A szellők örömmel segítettek neki, a kis szellők virgonckodtak csupán: Emese szép haját emelgették, de ő nem haragudott meg érte. Úgy hallottam, csendesen nevetgélt velük, aztán munkára szólította őket. Emese halk, zengő hangján először a tóhoz beszélt:
- Ritka öröm, egyben fájdalom is, ha elvétve feljöhetek hozzátok. te tudod, régi barátnőm, hogy mért öröm. megtudhatják az új élőlények is, akik hallanak most engem: megújultabbnak érzem magam, mikor évszázadok után kibújhatok óriás testemből. Viszont sírnom kell mikor elpanaszoljátok nekem, hogy idefenn, a felszínen mennyi bántalom ér benneteket. Mégis tudnom kell róluk, hiszen ha nagy seb lesz a kérgemen, amin éltek, mind elpusztulunk. Az ember mély kutakat fúr belém, testemet sokkal durvábban csonkítja, mint a hó vagy az erős napsugárzás. Még a vulkánoknál is szörnyűbb. Most mondd el, kedves Tó, téged mi kínoz.
A szellők sietve vitték szavait a vízhez, hogy aztán felkapják annak mélyből zengő válaszát és Emeséhez szállítsák.
- Hol is kezdjem? Hosszú a sora, mióta nem láttalak. Aztán meg ismerlek, beléd hasít majd a fájdalom szavaimat hallva. Tudom,
hogy minden keserűségemet átérzed majd és sírni fogsz.
- Ezt nem akarom.
- Pedig el kell mondanod - szólt lágyan, de nyomatékkal Emese.
- Horgászok öldösik kedvtelésből halaimat, mások szeméttel szórják tele vizemet: belém hajigálnak üres üvegeket, felkavarnak és lapos kavicsokkal dobálnak meg. Az még nem is annyira fájdalmas: gyerekek ezek, akik játszanak. de van amikor nagy köveket dobnak rám, hogy megfigyelhessék, mekkorát csobban vizem.
- Igazán szomorú, amiket mondtál, de nem sírok, ha az neked fáj. Hidd el, anélkül is szenvedek, akárcsak Te.
Emese ezután a fákhoz fordult, sorra szólítva meg minket. Engem kihagyott, mert túl távol voltam, de boldog vagyok, hogy legalább láthattam őt, mert legközelebb már csak száz év múlva jön elő. Tudtam, hogy még egy alkalom nem lesz. És látod, te kicsi, ilyen hamar elpusztulok. Na de visszatérek a történethez, mert ezt el akarom neked minden jképpen mesélni, mielőtt eltávozom: hozzá. A Fűzfa így panaszkodott: :
- Ó, semmi baj nincs, kedves, csak az ősrégi bú nyomaszt még jobban, hogy hiába akarnám lengedező ágaimat feltartani, azok csüggedten omlanak vissza. Törzsem meggörnyedt, míg más fáké egyenes. Levelik nagyobbak, változatosabbak szép koronáikon, ami nekem nem jutott - sóhajtozott irigy társam.
A szelek mindenkihez elvitték bús hangját és megértettük, hogy neki nincs is komoly baja. Legalább is mi, gyümölcsfák sose fogjuk azt átérezni, amit ő. Emese is így gondolta, mégis mélyeket sóhajtott, mert ami barátainak fájt, az neki is.
- Rajtad tudok segíteni, kedves Fűz, ha hagyod.- mondta. Ekkor rövid, furcsa zizzenés hallatszott a Fűz felől: csodálkozás.
- Csakugyan?
- Én azt hiszem, ez a sűrű zuhatagod nem büntetés, hanem inkább áldás. Nézd csak meg a többi fát: nekik, majdnem mindnek tömött, magasan ülő koronájuk van és csak a te fajtád részesül abban az ajándékban, hogy különleges ágakat visel. Egyben védelmet nyújt törzsednek, nagy melegben hűst ad az embernek, aki szeret érte és te nem is tudod, mennyi vers szól rólad! Híres vagy.
A Fűz nagyon megörült ennek, de öröme nem sokáig tartott. Fajtájából adódóan ilyen, csüggedésre hajlamos: szomorúfűz.
Az öreg tölgyek, bükkök aludtak. Őket nem szólította a jó Emese, a gyümölcsfákhoz fordult. Az egyik így felelt, és a kis szellők már vitték is anyácskához szavait: - Én körtét termek és semmi baj nincs, ha szépen leszedik az emberek a gyümölcseimet. de vannak olyanok, akik hagyják lepotyogni és megrohadni őket. A gyerekek meg rám másznak és letördelik az ágaimat.. Hallgassd csak meg egyszer az állatokat, akiket sokkal több sérelem ér, mint minket növényeket. Miattunk nem kell keseregned.
- Kedves tőled, hogy az ő nevükben is szólsz, de én csak éjjel bújhatok elő és nagyon ritkán. Egy részük ilyenkor alszik, a többi nagy munkában van, vagy vadászik. Mondd, kit kérjek meg, hogy beszéljen róluk nekem?
- A kis füvek jól ismerik őket. Van ugyan, akiktől félnek, de nekik sok barátjuk van az állatok közt.
A Föld Lelke kérésére kórusban feleltek a fűszálak, így erősebb lett hangocskájuk. Elmondták, hogy sok állat esik áldozatául az embereknek. Vannak, akik állatkínzásban lelik örömüket, vagy csak egyszerűen veri a gazda a kutyáját, a háziasszony képes leölni saját nevelt jószágát... és még sorolhatnám, de mindenre nem emlékszem, fiatal barátom...-fejezte be a történetet egyre elhalóbban az almafa.
- És mi lett Emesével? - érdeklődtem.
- Amikor feljött a nap, visszabújt . Azóta nem láttam.
- Nem azért haragos most az Ég?
- Buta vagy! Ezért döntene ki és hasítana ketté ártatlan fákat? Ez is csak egy sorsszerűség. Nem baj, ha tudod, azért nem minden az emberek hibája, ne gyűlöld őket. Véletlen vagy sorsszerűség, ki tudja már mik vannak még egy élőlény rövidke életében, amit meg sem érthet? Amit meséltem, azért mondtam, mert lehet, hogy te nem leszel olyan szerencsés, mint én és nem találkozol Vele, de tudd, hogy létezik és gondolkozik rólad.
Megint csak hümmögtem egy kis ideig - buta szokás. Aztán még szólongattam párszor, de az almafa nem válaszolt többé.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése