Szétszaladnak a napok, ahogy egyszerűen hagyom folyni időmet, mint tenyerembe vett vizet csiklandva siklani ujjaim között, fényes-kerekre simogatott kavicsnyi ellenállásom nem nagy, de esztétikus örvénykét fial a hordalékos meder alján.
Nincs ár felkapni engem és nem fed be sötét lekvárpuha iszap. Néha gördülök át az ellipszis jellegzetes lassú-gyors iramával tengelyeimen. Piciny csodákat teremtek, és szégyenemben úszom, ha nem sikerülök. Egy futurista festő látomása, gyönyörű gép, gyönyörűszép. Dolgozni tűnik, mégsem él. Ahogy okos bólintásnyi, cinikus félmosolynyi, egy ráfeledkezésnyi időt lop lelkem az időből, de nem látja senki, a gép mozog, mint füstös mozdony kereke.
Mosom – balzsamozom – fésülöm – szárítom – hátrasimítom tetteim. Ne lógjanak szemembe. Kívülről értem az embereket de közéjük vegyülni félek. Elvben lojális, szóban toleráns.
Nem járok mostan szép helyeken. Idefelé kormosszürke a fény, itt meg sehol, mire megjövök, napom után, amin sztenderdizált színek között iktattak fehér és rácsos papírra, tekercsre, hőpapíron, virtuálisan.
Színeink elmennek egymás mellett, nem fordulva vissza. Rutinba kopott minden, főleg a spontaneitás. Olyan nemzetközi vagyok, hogy nincs hazám. Hátrányaimban üldögélek, lábam lógázva, hálásan.
Aztán hajam libben egyet, alszom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése