"A művésznek magányosnak kell maradnia. ..." (Teleki Blanka)
Ez a gondolat foglalkoztat egy ideje.
Ha nagyképűen, kicsit művésznek nevezem magam.
Ami kifejezés, tulajdonképpen, elég újkeletű, nem olyan régóta divatos. Régen ilyen nem is volt. A képek, versek, épületek megrendelésre, valamilyen célból készültek és nem a készítő "saját gondolatainak" közlése volt a feladatuk.
Próbáltam elmondani másoknak, hogy mit is érzek a fenti gondolattal kapcsolatban, de nem nagyon sikerült. Az egyik valaki, nem "művész", elnézően bólogatott, nézett rám mosolyogva és utána, mondta, hogy meghallgat, de nem tud hozzászólni a dologhoz. A másik egy művész volt. Hozzászólni ő sem tudott. Én nem tudtam megfogalmazni a kételyeimet, kérdéseimet, ő meg nem tudta megfogalmazni a választ. (A szavak annyira esetlenek.) Viszont küldött egy képet, ami sok mindent elmondott.
Alkotások. Amelyek akkor élnek igazán, ha van befogadó közönségük is. Hiába jönnek létre, hiába születnek meg mindenféleképpen. Igazán csak akkor élnek, ha más is látja, hallja őket. Hiszen, gondoljunk bele, egy színdarab, ami megíródik, aztán senki sem olvassa, nem játsza el, nem nézi meg. Nem nevet rajta, nem sír miatta senki, az nem él. Hiába született meg - drámai kifejezéssel élve - véres verítékkel, a katarzis elmarad. A feszültség továbbra is ott lappang valahol a mélyben, de az igazi katarzis, ami a kioltást, a megsemmisülést hozná, ami által egy újabb dolognak adná át a helyét, elmarad.
Így viszont ott lebeg a kérdés, hogy vajon mások mit szólnak az adott alkotáshoz? Ugyanazt semmiképp sem fogják gondolni róla, amit a létrehozó. Hogyan is gondolhatnák, hiszen ők a saját szemüvegükön keresztül néznek. Csak azt látják, amit ők láthatnak. Persze, ha ismerik valamennyire az alkotót, találgathatnak, egy kicsit talán közelebb kerülhetnek a kiindulóponthoz, de az sem lesz ugyanaz. Ez nem is cél, szerintem. De az talán mégiscsak jó lenne, hogy ha az alkotás alapgondolata a nevettetés, akkor a szemlélő ne sírja el magát, mikor meglátja.
És akkor ott áll dideregve a "művész" az asztal előtt - ahová kipakolta érző szívét, keserű máját, lebegő tüdejét, zsigereit, amiket az életet továbbító vöröslő folyadék köt össze, bőre a szék támlájára terítve hever - csupaszon és vár. Majd, miután a nézők szemügyrevették, megtapogatták, megbökdösték, megszagolták, azt a részét, amelyik véletlenül leesett és berugdostak az asztal alá, már visszarakták újra, felkapdossa a darabjait, szorosan magához öleli őket és elsiet, gondolatban. A valóságban alig vonszolja magát, próbál minél inkább embernek látszani, megtépázottsága ellenére is egésznek tűnni. Elvánszorog egy rejtett sarokba, ahol újra felépíti, összerakja önmagát, ahol egy jó meleg pokrócba burkolózva újra éled a láng, újra éled a vágy és egy újabb születés veszi kezdetét.
Számomra is nagyon érdekelt témát boncolgattál, amelyben eggyet is értettem meg nem is.
VálaszTörlésÉn így látom:
Maga az a szó, hogy művész egy abszolút relatív dolog. Hiszen ki és mi dönti el, hogy valaki nevezhető művésznek vagy sem? A népszerűség számít, az hogy minnél többen olvassák - nézzék a munkáját? Minnél nagyobb hírneve legyen magának és az alkotásának is? Vagy az az igazi művész, akinek munkáját kevesen olvassák - nézik nincs akkora hírneve, mégis akik olvassák - nézik azok tanulnak tőle és megértik, amit közölni akart. Bár, ha reálisak akarunk maradni, akkor valamilyen szinten mindenki művész, hiszen a maga művét - életét - komponálja kisebb nagyobb sikerrel és eredménnyel. Tehát ez a kérdés alapjáraton nem tisztázható.
Ha valóságban szemléljük a dolgokat és eltekintük a művész nem művész dologtól, az ember, még ha nem is szembetűnően, de magányos lény, hiszen hiába vannak életében emberek, akikkel megosztaja a dolgait, akik segítenek, iránytmutatnak neki, akik meghallgatják és bízik bennük, attól még a döntést egyedül hozza meg, a végkifejletet egyedül éli át, mert mindeniki más csak az egész, egy apró darabjának a részese, az egészet teljes egészben, csak az a személy élheti át, akinek az életében zajlanak a történések, hiszen az élet egyedi, személyre szabott és nem átmásolható. Azonban, ha más szemszögből szemléljük a "magányos" dolgot, akkor: vannak pillanatok az ember életében, amikor nem enged/tud/ betekintést a saját, bensőséges világába. Ennek rengeteg kiváltó oka lehet: környezet, aktuális életszemlélet, stílusváltás...Ezek az időszakok valaminek vagy a végét jelentik, valaminek a lezárását vagy valami újnak a kezdetét, előkészítését egy mégnagyobb csattanónak. Ez szintén ráhúzható bárkire, csak egy "művész" életében sokkal szembetűnőbb.
Viszont, ha más szemszögből közelítjük meg a dolgokat (és most már kimondottan a művészekre öszpontosítunk)akkor sosem lesz egyedül az alkotó, hiszen a művek világában nem érezheti magát elhagyatottnak, magányosnak, mivel ő a művekre másképp tekint, mint egy "átlagos" ember. Megtalálja bent a részleteket, az apró jeleket, melyek által személytelenül is egy új embert ismerhet meg.
Az alkotó műveiben valóban kitárulkozik a közönség felé, de nem szabad annyira megnyílnia, hogy egy művéből teljesen megismerjék és a válaszreakció fájdalmasan érintse. Kell, hogy mindig maradjon nála egy aduász, aminek felmutatása hiányában további érdeklődésre késztetheti a közönségét.
Az érdeklődés pedig lehet két irányú (vagy épp egymásből következő), hiszen irányulhat az alkotásra vagy (az alkotásból kifolyólag) az alkotó személyére és nem az általa megformált stílusra. A stílushoz való "vonzalom" már nem is tekinthető érdeklődésnek, csak egy elvárás kielégítésének befogadásának.
Végül a művész mindig minden eggyes alkalommal felépíti önmagát, hiszen ő is a világra való reflektálásának kifejezőeszközeként "használja" az adott művészeti ágat, amiben tevékenykedik és a világ, mint tudjuk fokozatosan változik.
Nagyjából ennyi azt hiszem.:)
Az alkotásodhoz gratulálok, nagyon tetszett!:)