Szabó Andrea - Pompei

A férfi a délelőtti napsütésben lassan lépdelt a Jupiter templom felé. A Fórumon imént zárult a hónap nagy beszéde, a Palestra rendjét is elmondták a tömegnek, ki-ki beoszthassa magának az ünnepi látványosságokat. Lassan
beköszöntött a nyárutó. Meleg volt. A tenger felől langyos szél enyhe hűvöse is
csak a fák árnyékában volt élvezhető. A kockakövek közt itt-ott apró tengeri
kagylók-csigák tarkították az utcát, mutatva a reggeli halászok fogta zsákmány
nyomát. A férfi szórakozottan nézte maga előtt az apró tenger-emlékeket, s
gondolatai egyre csak a benne születendő verse körül forogtak.

– Mit írhatnék, amivel végre rám találna, amiből rám ismerne? – Félrerúgott egy követ, a fal szegletéről tovapattant, s a zajra egy sütkérező smaragd-csík szaladt tova.
Köpenye rejtekéből egy tekercset húzott elő, s leülve a meleg kőre olvasni
kezdte. Aristotelés filozófiáját
magyarázó írás cseppet sem kötötte le. Múlt hónapban, mikor testvérével
Herculaneumban járt, még mindent megadott volna ezért a tekercsért. Mennyi minden
történt már azóta. Flavia minden gondolatát lekötötte. Az üzlete lassan távoli
s igen kicsinyke dologgá csendesült, szemben a nő hajának selyme és bőrének
varázsos érintése mellett. Pedig térképeit szerte Campaniában keresték és
szerették. – Mit tettél velem Flavia? – sóhajtott fel boldog fájdalmában. Egy
hatalmas fekete kutya heveredett mellé. – Lupus! – ismerte meg az állatot. –
Hogy kerülsz te ide? Vén csavargó! Megint elszakítottad a bőrpántod? – a kutya
a melegtől lógó nyelvvel figyelmesen hallgatta a férfit, szemeit vigyázón
szegezte az utca fordulójára, nyugtalan volt. A diadalív alól egyre nagyobb
csoportokban, beszélgetve érkeztek a városlakók, a kutya egyre zavartabban
kapkodta a fejét. Nyakában a vastag öv táncolt, ahogyan a kutya teste egyre erősebben
zilált.

– Gyere, hazaviszlek! A férfi felállt, megsimogatta a fekete bundát és megragadta a kutya övét. Lassan vezette, egyre távolodtak a város főterétől, s délre elérték az amfiteátrumot. Madarak hatalmas raja szállt el a fejük felett.

- Lupus! Te haszontalan! – ragadta meg Diomedes a kutya nyakörvét. – Köszönöm Cornelius, hogy visszahoztad. Nem tudom mi lelte! – tán fel akart szólalni a Palestra rendje ellen – vetette közbe Augusta – aki éppen az ebédet készítette
elő az átriumban elhelyezett kerevetek és asztalok mellett. – Íme! Tarts
velünk, kedves barátom! - a hűvös ház vörös falai csábították a férfit.
Belépett.

Az átrium apró, csendes medencéjében apró halak úsztak. – Lupus a kert végéből ugatta meg kéretlen hazavezérőjét, rövid pórázából hasztalan próbált szabadulni, s egyre csak nyüszített bánatosan. - Nézd, még egy –
mutatott egy fekete macskára Lucretia, ölében egyensúlyozva a kiürült
edényeket. – az imént láttam még hármat. Micsoda különös felvonulás! – Ők is a
nagy ünnepre készülnek, bizonyosan! – Ez furcsa. – Azzal eltűnt a ház végében.
– Mi hír Fláviáról? – kérdezte ajkán bujkáló mosollyal Diomedes. Barátja arca
vöröslött a pírtól, de gyorsan felelt. - Még Rómában időznek, rendezni apja
üzleteit, s testvére birtokán is sok a tennivaló. – Értem. Tehát nem tér vissza
egyhamar. – Sajnos, nem. – sóhajtott fel a férfi, tekintete a távolba veszett. Gondolataiból
egy erős rengés térítette magához. Az átrium fala megremegett, kerevete vele
együtt a földre borult. Az olajmécses agyagteste millió darabra törve ontotta
magából sárga lelkét, mely apró aranyfolyamként emésztette, ami útjába került.
A bíbor falak borította nehéz függönyök, a bútorok lassú táncba kezdtek a
házban. – Lupus egyre erőteljesebben tépte az öt láncoló övet, mindhiába.

Az utcán hatalmas zsivaj támadt, az evés utáni hűvös fürdő idején a frigidárium felől lepelbe csavart férfiak szaladtak. Az újabb rengés, mint egy különös
felvonulás kába tömegét döntötte egymásra az embereket. Az ég nappali fénye
hirtelen szürkére majd koromszínűre változott. Az égből hatalmas tüzes
kődarabok estek a házakra, cserepes tetejük apró szilánkok esőjét zúdította az
utcákra. Az élő embermassza taposta-lökte egymást a szűk sikátorokban, tört
előre a tenger felé. Lupus egyre hangosabban vonyított. A következő rengéssel
az őt fogva tartó oszlop is ledőlt, s az állat fejvesztve menekült. Cornelius,
Diomedes és Lucretia a ház pincéjébe menekültek. A ház átriumát már
elemésztette a tűz, s az utca is forró hamuval és lapillival hömpölygő árrá
változott, temetve magába ifjút és aggot. A pincébe a szűnni nem akaró sikolyok
és az omló házak zsivaja szűrődött le. Lucretia remegett, férje szorosan
ölelte. Cornelius a pince hűvös falának vetette széles hátát, és hallgatott.
Körbe hatalmas hordókban állt a bor és az élelem. Szorosra rakott halmukból
csak néhányat döntött fel a rengés. Tartalmuk pirosra festette a pince kövét, s
csípős ecetszag vegyült a levegőbe. – Tíz éve.. – motyogta maga elé a nő. A
macskák! – eszmélt fel Cornelius. – Megérezték! Gyenge vigasz ez a városnak
Diomedes. - fűzte hozzá keserűen a férfi. – A nő zokogása lassan
elcsendesedett, s végül álomba merült férje ölén.

– Hajnal lehet – riadt éber álmából a férfi. – Lassan a még pislákoló fáklya lángja hosszú árnyát vetítette a lépcsősorra. A feljáróra omlott gerendák még itt-ott izzottak az éjjeli
tűzesőtől. A kert omladékát sűrű sötétség borította, mint nehéz temetési palást
alól fehérlettek a márvány oszlop-csontjai. A férfi az őt körülvevő fénykörben
mindenütt a pusztulás nyomait látta. Lassan arra indult, ahol az utcát
sejtette. Köhögött. Tüdeje egyre nehezebben telt meg levegővel, köpenyének
sarkát, mint kendőt arca elé vette, hunyorgott. Szürke por szállt mindenre. A
talaj forró volt. Egymáson heverő testek halma állította meg. Szeme tágra nyílt
a szörnyű látványtól. Lassan bontakozott ki előtte az utca, az egyre gyengülő
fáklyafény mind nagyobb borzalom nyomait tárta elé. De mi élünk! Flavia! Élek!
- Lassan hátrált vissza a házba. Furcsa
volt a szél. Enyhe fuvallat csapta meg az arcát. Valahol nem messze egy kutya
görcsös hörgése törte meg a csendet. A következő pillanatban az erős szél
elfújta a fáklyát a kezében, a sűrű sötétben felbukott a márvány asztalkában, a
földre esett. Flavia! – kiáltott fel utoljára, s tüdejéből sípolva szállt
utolsó lehelete.