E L Ő H A N G
1. Hősökért nem kell a múltba visszamenni,
Rozsdás páncélinget fényesre kaparni,
Ámulva számolni csorbát huszárkardon,
Szemtől szembe víni, ottan nem volt pardon!
Volt, aki töröknek fütyülte a Zorbát,
Volt, aki nem tudta, mit jelent, hogy szorbát;
(Volt, aki úgy hitte, nem is jelent semmit,
Na de ezzel mostmár ne törődjünk ennyit!...)
2. Voltak ott pasasok, kékellők és sárgák,
Mindannyian egyként rühellték a spárgát;
Voltak bölömbikák, bákórók és Bandik,
Ott fújták a nótát Padödök és Szandik.
Hallgatóság között hős volt minden klakőr,
Fene a tenyerét! - ne ott nőjön a szőr!
Volt hát mindenféle, aki nagy volt régen,
Mégse róluk dalljunk, ejtsük őket szépen!
3. A mi egyik hősünk (abc-ben járván):
Halkan fenekedik, O'Sziporka Kálmán.
Mint hímzett anyagból megszőtt szorítópánt,
A fejünkre nőhet Putnoki Friss Lóránt.
(Akinek az anyja, köztünk legyen szólva,
Majdhogy tűzokádó házisárkány volna!
Na és még az apja! Arról ne essék szó!)
Figyelj, olvasó; már kezdődik a cécó!
4. O'Sziporka Kálmán termetes legényke,
Egyik karja ötre, másik karja hétre
Veri ki a taktust, meg a bámész orcát;
Rángati haskóján ráncos gatyakorcát,
Bejelentést tészen, mindenki hallhassa,
Nagyothalló pápa szemmel olvashassa:
Itt van, itt van vége, készen az Előhang,
Indul a cselekmény, felgördül a firhang.
E L S Ő É N E K
melyben a hősök a rontás
elkerülése végett kígyót, békát
kiabálnak múzsáikra, mielőtt
útra kelnek a Rózsa országába
1. Mint karfiol virág olyan a Te ajkad,
Sholl reszelő után kiált a Te sarkad,
(Egyenként venném a lábujjadat számba,
Talpacskádba súgnék, miként telefonba.)
Ha esik az eső, orrodra vigyázzál!
Szemed is takard be! (Micsoda virágszál
Vagy ilyenkor, bébi! szint' letepernélek!)
No de félre vágyak! Másról szól ez ének!
2. Nevezetesen hogy Putnoki Friss Lóri
Viperát és unkot kívánt szerteszórni
Szana el a gangon, nyomuk is látszana,
S így nem merne erre bejönni a banya;
Akitől a Lóri, és szintúgy a Kálmán
Olyannyira tartott, hogy azt már szanálnám,
Mint mikor a turmix, megtömve eperrel,
Amint ittad volna, kezedben repedt el.
3. Ha érik a szőllő, orrodra vigyázzál!
Be ne husson rajt' egy repülő ökörnyál!
(Piszén pisze Panka pöszén mond beszédet
Nózikád a legszebb, egyem a piszédet!)
Tekinteted olyan, mint kobrának a síp
Másfelől meg minden félős nyuszit vadít.
(Nézésed tutajos, pe'ig nem szállítmányoz,
Kígyóbűvölőnek rendelt állítmányhoz.)
4. Termetedre nézvést bátran kiabálom:
Árnyékodhoz képest a valóság álom.
(Szarvasűnők közt is Te vagy a királynő
Műfogsora, kincsem, mígcsak a homály nő...
Éppen ezért, kérlek, ne fogd meg a kígyót,
Ne kóstold a békát, mert az úgy nem gyógyít,
Ne is paráználkodj százszorszép virággal,
Mert nem békülhetsz meg akkor a világgal!)
5. Márpedig ma éppen megbékülni kéne!...
(Kálmánnak s Lórinak nem tetszett a néne,
Aki most a kapun tótágast besétált
(Puha nyoszolyában érdemelne kétvállt)
Az ő nyelve hegye a legvégén szétvált -
Azt gondolnád sikló -, pedig ő egy kétvál-
tozós függvény, nézd az abszcisszáját!
Csak csókkal engedné betömni a száját.
6. De e néne mégse tetszett hőseinknek
Kell oda lélek is, legalább szerintek.
Olyan volt mint Hégel diálektikája
Karcsi a Marxéktól figyelmeze rája:
Figyeljél már Lóri, az a baja ennek,
Tótágast sétálva, annyi a léleknek!
Állítsuk talpára, hátha akkor jobban
Kiderül a helyzet. Hallgat-e, vagy robban?
7. Végül Karcsi, Lóri elkapták a Macát
Talpra állították, paskolták az arcát.
Ébresztő te Maris, van tenéked lelked?
Olyan az, mint a gőz, szívben, fejben terjed.
Mondd el, miért jöttél ide bé mihozzánk?
Vagy csak ijesztgettél, és a frászt hozod ránk?
Szót kapol Te is mint minden lekes állat,
Véleményt nyilvánhatsz. Ne rángasd a vállad!
8. Maris még egy kicsinyt támolyg, de a szája
Pengeként kinyílik, rajta át a mája,
Epéje nyilatkoz, imígyen sziszegi:
Seggfejek az Első Ének meddig tart ki?
Kigyót, békát, unkot szórtatok szimbóli-
kusan a múzsákra. S bár a büszke Lóri
Megidézett engem, de bizony hiába
Második Ének jön ennek a farába'.
9. De még mielőtt a Második-ra térnénk, -
Apollon áldását verseinkre kérnénk -,
Van még egy feladat a fakadat előtt
Nevezetesen: minden vadra, mit lelőtt
Valaki már régen - szellemük ellebeg -
Gondoljunk kicsinyég velem, velük, veled;
Hogy a lélekország ne üssön oly nagyot,
Mint ami érdemünk szerint nem adatott.
10. Szóval mielőtt a Másodikra térnénk
(S művünkre valóban annyi áldást kérnénk,
Amennyit jó szívvel Apollón adhatna),
Azelőtt álljunk meg, s nézzünk az ablakra,
Amelyen kihajol valaki... na, ki az?
Széppataki Róza! Vazzeg, ez nem igaz!
Ropogós rokolya, kaláris a nyakán,
Így szólott a kérdés cseresznye ajakán:
11. Vadra lőttetek ti karakán legények?
Hát a háznál minden nyúl már megvolt néktek?
Minden kuzin, néne, osztálytárs megkapta
Azt, amit óhajtott, ami helyrerakta.
Majd, ha ezt a kérdést vizsgáltátok tényleg,
Jöhetnek a vadak, szellemük ellebeg.
Mégis, mielőtt még tisztába tennétek,
Következzék végre a második ének!
M Á S O D I K É N E K
melyben a hősök először tisztába
teszik a szelídeket és a vadakat,
majd Apollón áldásával útra
kelnek a Rózsa országába
1. O'Sziporka Kálmán mélyen magába néz,
Lelke fenekéről sokmindent kiganéz,
Mégse talál olyan házinyulat egyet
Se olyat akivel nem szedett ő meggyet.
Fölmászott ő minden fára, ami hagyta,
amin nem volt tüske, ami megszaggatta
Volna a gatyáját, amire büszke volt,
Mert nem volt azon egy szakadás se, csak folt.
2. Szőllejük volt nekik homokos dombháton,
Benne sok gyümölcsfa, talán harminchárom.
Kajszi volt a legtöbb, rózsaszínű, hamvas,
életuntság ellen ezt ír föl az órvas.
Meggyről már beszéltünk, hanem a cseresznye
Ropogós és színre f e h é r volt, mint keszke-
nőd színe, amellyel törlöd eper ajkad,
Csók előtt, hogy fösték ne maradjon rajtad.
3. Almáról, körtéről most nem is beszélek,
A fakadat miatt, nem visz rá a lélek,
Ámde a szemekről legjobb szó a szilva,
(Hátul a bokáján az ina puszilva,
És, hogyha úgy érzed, elkélne itt egy pé,
Eredj Ithakába vár rád Pénelopé.)
Szilvaszemű lányok nőttek arrafelé,
Kérem helyett gyakran aszonták szilvalé.
(...)
9. O’Sziporka Kálmán a kesztyűt fölvevé,
és legottan meleg hóna alá tevé,
úgy húzta melegen kesztyűt a kacsóra,
hogy attúl megeredt a szoknya zsinóra.
Nem kellett rántani, leesett a földre,
hószíne homokkal lett ott elkeverve,
de potomság, ilyesmit nem bán a leány
és a szoknya után minden ruhát lehány.
10. Kálmikám, itt állok előtted, szerelmem,
remélem nem kell majd meztelen delelnem,
elintézel hamar, mint aki megszállott,
ebédre kész’ vagyunk, a csizmád eláll ott
a hátsó sarokban, szárával fölfelé
csillogó bagarját libazsírral kené
Maris, a szobalány, bizonyha akarod...
És most tedd csak ide az te erős karod!
11. - Szólt ígyen a leány. Azzal odatette
Kálmán erős karját mellyének felette.
Kálmán erős karja masszírozni kezdett,
merthogy a lyány mellye mintha tűzben edzett
lett volna! Az is volt: 'sz szerelem tüzében
sok erős kar gyúrta s ölelte már éppen!
Kálmánban eképpen az jó gerjedelmek
masszív érezése egyre jobban terjedt.
12. Erjedt a történet, szétfeszíti burkát,
mint mikor hirtelen sütik meg a hurkát,
s ahelyett, hogy bőre ropogósra sülne
kibukik a rizsa, bentről megy kívülre.
Úgy ömlik a rizsa cici dörgölésről,
mint a sógor szava a disznóölésről.
Lágyabban intonál, s a szívhez fog szólni,
érzelmi bázisunk, Putnoki Friss Lóri.
(...)
O’Sziporka Kálmán megírta a választ,
lekörözött túrót kaporszárral szálaszt,
agyában a csakra úgy elhelyezkedik
mint a rágott rágó szék alatt reggelig.
Ha fülemet nézed, olyan, mint az arcom,
nem tagadni vágyom jól fejlett kudarcom,
ki akarom tenni, lássuk mi a lényeg
túró a fülembe ajándék, de tényleg!
(...)
Putnoki Friss Lóránt rágja a toll szárát,
apropóra bízza kedvesét a Sárát.
Vaspopóra vadász, hogy kemény maradjon,
mikor fenekeli, kezén nyomot hagyjon.
Mikor mán belőle a szart is kiveri,
irigyelte vón őt, a mester Sziveri,
kíméletlen serked hajadban a serkéd,
nem a sarkod szaros, nem a hosszad. Széltéd!
(...)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése