A kapitány
I. Fejezet
Ablakok a hideg téli estén csillagként világították meg a ködös havas várost. Megannyi apró fáklya, a lelkeket melengették csillámaikkal. Lámpaoszlopok fénye enyhe narancsszínnel tette foszforeszkálóvá az utcákat. Csend és nyugalom. Téli fűszeres boldogság illat érződött. Ömlött az égi dunna, hatalmasra hizlalt hópelyhek száguldoztak egymás után, mígnem minden olyan lett, mint egy hófehér festmény a sötétkék háttérben, elszórt világító sárga pöttyökkel.
Zita a szoba ablakából figyelt. Sokáig ácsorgott ott. Érezte, ha visszafordul, a férfi kérdő tekintete várja. Feleslegesen kiejtett szavak a semminek. Gyorsan kopnak. Mégis tudta, nem maradhat néma. A vita szavakat igényelt.
- El kell mennem!
- Mi kell?
- El kell, hogy hagyjalak.
„Plasztikusabban kellett volna kifejezni.”
- Faszkalap!
- Ezt a költőnő mondja, vagy a kiéhezett szuka?
Ezzel sérti legjobban a nőt. Olyan hideg, mint a jégcsap.
Kicsit jobban figyel, érezhette volna. Milyen izzó láva lakik a felszín alatt. Ezt a legelső közösülésükkor már elmulasztotta. Ezt a szót használta. A szó meghatározta a jövőt. Nem értette, mi az igazi baj.
Zita álmaira gondolt. Abban nem volt prűd és visszafogott. Reménykedett. Egyszer lesz valaki. Megérinti testét, mint egy hangszert. Férfi, aki mellett repülhet. A gondolattól vonásai ellágyultak. „Egyszer nő leszek újra”.
2.
Ennyi volt a vita.
- Nincs itthon olajom – kiabált egy színésznő az esti műsorban.
- Nézd, Zita! Ezt komolyan csinálják, vagy hülyéskednek? - nézett rá a férfi. Mintha mi sem történt volna.
„Kész őrület”, gondolta. Nem hiányzott a válasza. Kiült a konyhába. Rágyújtott. A másik ezt utálta. Ő direkt nem szokott le. Sokba került, reggelente krákogott. Hogy letudna, abban biztos volt.
„Férfivá tett a kielégületlenség”, mondta időnként barátnőjének. „Ott ülök a konyhában. Bagózok. Ez a szobában nézi a TV-t. Az érdekli. Dühöng, ha nincs olaj a főzéshez. Érted te ezt? Ő a nő, én a férfi. Lehet, várja, kikezdjek vele. Megsimogassam a nyakát. Belecsókoljak a fülcimpájába.”
„Ugyan, Zita, túlzás”, próbálta lehűteni barátnője.
Elnyomta a cigarettát. Gyorsan megengedte a fürdővizet. Holnap korán kel. Ma korán fekszik. Álmodozik is kicsit. Álmaiban magas, barna hajú férfi tér vissza. Kényszeresen gondolt rá. Nevet is adott, Ákos. Verseket írt ő is. Megbeszélték a legújabb alkotásaikat. Közben a férfi keze nyakszirtjén járt. Majd lentebb tévedt. Ő pedig mintha nem venné észre. Lassan zsibbadt. Már nem voltak csontjai. Felolvadt a másik érintése alatt.
- Megint bagóztál, nyisd ki az ablakot!
- Már kinyitottam! – ébredt fel teljesen.
Sietősen fürdött. Gyorsan bebújt az ágyba. Remélte, mire jön a másik, már nyugodtabban szedi a levegőt. Nem veszi észre, ha jéghideg lábaival hozzáér. A magány megfertőzte gondolatait. Hirtelen írnia kellett.
„tar ágak közt a lusta szél
kering el-elakadva
régmúlt csókok ízét
sehol sem találom
elfogytak mind az álmok”
Az utcán alig jártak már emberek, csilingelő hang kúszott a csipkésre fagyott bokrok, fák között, és a téli éjszaka békéje idillivé varázsolta a létet. Ha mégis volt valaki, akinek éppen csikorgó léptei törték meg a csendet, annak arca is örömtől fénylett. Csak békés, boldog angyalok suhantak a földön. Lassan éjfél felé járt a hóval borított templomtorony órája. Mindjárt hallani lágy bimmbammját, mely csendesen, óvatosan úszott keresztül a városon, nem zavarva az álom mezején pihenő embereket. Csak egy macska nyivákolt fel ijedtében, de rögtön aludt is tovább a lépcső aljában gondosan megtömött és lecsukott kukák tetején. Lassan elérkezett a hajnal, kialudtak a fények, talán látható lett a nap vöröslő, hajnali szín kavalkádja, de lehet az is, csak hófehér maradt minden a hömpölygő köd tejszínű búrájával vegyítve.
3.
Agyonnyúzott télikabátjában botladozott hazafelé. Arca vöröslött a csípős hideg levegőtől. Piros sálja lifegett inas nyaka körül. Az asszonyra gondolt. Féldecivel várja, meg egy üveg sörrel. Amit kísérőként szoktak legurítani. Így indult a családi délután. Szolgálatban volt. Néha úgy mondta, „sittán”. Kapusként dolgozott a gyárban. Egy poros kis városban. László volt a becsületes neve. Lacikázták. Magas, barna, vékony férfi.
- Hazataláltál!
A féldeci már ott állt a konyhaasztalon. A viaszosvászon terítőn.
Indult a szokásos esti idill.
- Köszönöm anyukám!
Próbált kedveskedni. Így talán repetát is kaphat a vacsorából. Az asszony mindent gondosan kiszámolt. Napi pálinkát. Sört. Kenyeret. Még a cigarettáját is. Naponta 20 szál. Büdös az egész lakás tőle. Mindketten szívják. Napi cigi. Napi zsebpénz. Az összeg évek óta nem emelkedett. Voltak ilyen szokásaik. Például az esténkénti kufircolás is. Az asszony ezt igényelte. Ha elmaradt, másnap kevesebb reggeli került a dobozkába. László úgy gondolta, átmeneti állapot. Tudta mi a megoldás. Dicsekedett is munkahelyén.
- Tudja, mit találtam ki?
- Mondjad Lacika, mit?
- Annyi jó nő van a világon. Szétnézek egy kicsit. Meglátjuk érek – e még valamit. Vagy igaza van az asszonynak. Semmire sem vagyok jó.
- Lacika, vigyázz! Ráfázol!
- Bízza csak rám! Tudom, mi kell az asszonyoknak. Olvastam eleget. Most megpróbálok verseket írni. A verseket szeretik a nők. Főleg ha érzelmesek.
- Honnan tudnál te verseket írni?
- Írtak már mások. Csinálok ötből egyet. Ismerje fel, aki tudja! – Nevetett. - De írtam is. Ez saját szerzemény. Meghallgatja?
„ Túlélés
Oszlik a sötét, jön a nap,
Elröppent már a pillanat,
A sötétben azt gondoltam,
Nő, dagad,
De most(an)ra, csak emlék maradt.”
Büszkén nézett. Valóban saját szerzemény. Legelső verse. Ez még csak a kezdet. Lehet, belőle is irodalmár lesz.
- Nagyon szép! – bólogatott az öreg. - Engem is várnak otthon. Nem csak neked van gondos asszonyod. Az enyémet sem kell félteni.
- Ebből nekem elegem van – válaszolt elgondolkodva.
Már ott járt egy más világban. Az irodalmárok között. Zsíros hajjal, áporodott lehelettel. Joggingjában azt álmodta, jól öltözött. Igazi értelmiségi volt. A nők kedvence.
Aznap délelőtt regisztrált egy irodalmi oldalra. „Kapitány” nick névvel. Felrakta az első összeollózott versét.
A nap akár szikrázhatott is, de most nem akart előbújni, úgy vélte előbb kiéhezteti a lelkeket a fényre, akkor lesz csak igazán nagy öröm, amikor a hajnal köszönti első pirkadó sugarait.
Eljött ez is, tavaszi lágy szellő suhant át a házak között, akácillat lebegett benzingőzzel keveredve, hirtelen minden kivirult, a fehér világ ezerszínűvé vált, fellélegeztek az emberek, itt a tavasz, a langy meleg, mosoly ült az emberek arcára, üdvözülten lebegtek a járdákon ide s tova. Reggel a pékség nyitott ajtajából kiömlött a friss kifli, zsömle illata, az ég kéklett, mintha kifakult kékfestő anyagot feszítettek volna ki, rajta bodor felhők festve. Béke, boldogság, nyugalom, csak a duda hangja fülsértő egy kevéssé, de nem tartott ez sem egy pillanatnál tovább.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése