P. Szabó Mária - Éppen csak...

Magas, szőke, épp harminchárom, pont abban a korban. A hite is mintha most megerősödne, vonzotta magával a tudat, hogy ő is, meg az is. Micsoda szerencse, a harminchárom jó szám. Hihetően jó, semmi gond, semmi cafrang, csak létezés. A nő kicsi, fekete, fölötte az ötvennek, sugárzó. Ütköztek a pillanatban, azután mentek tovább, egyik balra, a másik előre. A férfi keze hirtelen visszanyúlt, elkapta a nő kezét.
- Gyere, szaladjunk! – kiáltott a semmibe.
- Jó, te elől, majd én is – mondta a nő bizonytalanul.
Nem tudott már szaladni, de érezte, most kell. A másik húzta, vonta egy darabig, majd eltűnt.
- Hol lehetsz? – nyújtotta kezét előre a nő, de nem volt ott semmi.
Téblábolt egy keveset, majd leült. Várt. Jön a másik, csak pihen, hisz ő rohant jobban. Pihen és visszajön. Esett az eső, már erősen fújt a szél, összehúzta a nyári ruhát, kicsit didergett, de várt. A hó lassú pelyhekben ölelte körbe. Akik arra jártak értetlenül néztek rá, mit keres itt egy nő?
- Merre vagy? – kérdezte néha halkan.
Már sütött a nap, ő még mindig ott ült. Lassan megszokták az emberek. Csak egy asszony a kavicsok tetején.
- Szeretsz?
A szőke közben nagy kört tett meg, míg egyszer visszakanyarodott. Tudta, hogy várják, olyan bizonyosság volt ez, amely mutatta az utat.
- Itt vagy? – kérdezte a nő, és mosolygott rá.
- Igen, megjöttem.
A nő csak mosolygott, nem volt mit mondani, ez pont így volt elég.
- A világmindenség, az vagy – mondta a férfi.
- Hiszek neked – mondta a nő.
- Gyere, fussunk!
A nő tudta, hogy nem megy már, de mégis igyekezett. Nem hagyhatta, hogy egyedül fusson tovább. Néha imádkozott, akkor megkérdezte, miért kapta éppen ezt?
- A világmindenség vagy neki, hallottad, azt mondta.
Gondolkodott magában a válaszon, néha úgy hitte sok, máskor pedig, hogy éppen semmi. Kinyújtotta a kezét, nem volt ott, kérdezett, nem jött válasz. Akkor leült a kavicsokra.