Találkozóra megyek,
pedig ezek itt engem
nem szeretnek…
Recseg a tél fagyától
felengedett homok
a lábam alatt,
semmi sem változik,
üzenem Hérakleitosznak,
a folyó nélküli város ma is ugyanaz,
lépéselőnyöm lehet, így
már nem fordulok semmiféle orákulumhoz,
a probléma adott,
miképpen a kódok és szövegek
és a kulcs is,
csak ki érti ma már
Diogenész Laertioszt?!
Inkább tósztokat mondunk majd,
meg jópofizva enyelgünk
két alapigazság között
és megbámuljuk a másikat,
akár egy marslakó idegent…
Pszt! Csak meg ne sejtse,
miért erőltetem arcomra ünneplő
mosolyom kényszeredetten…
Persze, nem is hinné,
hol bukkanok elő én,
s mikor lészen axiómámmá
a panta rhei,
csak a snittek változatlanok:
babonás ereim
vonalakat rónak,
ordítanak tenyerem
szétáramló egyenesei
egészen fel a plafonig,
a fák tetejéig,
majd lehullanak
a tenger alatti
kékig,
hogy felszállhassanak
mégis a kő nehezékig…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése