adnom a mi életünk homályába egy sugárra
valót...”
(Márai Sándor: A kassai polgárok)
Gyermekkoromban minden olyan közelinek tűnt, noha a távol mégis olyan messze volt, mint Óriásország, de akkor még tudtam varázsolni.
Nem kellett ehhez semmi más, csak a fantáziám. Szerettem a kertünk
végében meghúzódó mohás gyepen üldögélni, s innen fókuszálni a
szőlőlugasokon túli világra. Tücskök ciripelése, káposztalepkék násza,
málnabokrok napimádása, a sárgabarackfák virágainak csóküzenetei és a
föld hűvöse óvták napjaim.
Ismertem utcánkban az összes kaput, s a mögöttük mosolygó arcokat… Nem
volt akkor csak egyetlen szomorú ember, és hiába sorjáznak az
esztendők, akár a nyár hevében felforrósodó napraforgótányérok
ernyőszirmai, Ő mégis velem marad. Hasztalan réved maga az idő is
vissza-vissza abba a ma már szürrealista ódonnak nevezett világba, ma
is ott vagyok otthon… Tárgyai, illatai körbelengenek és tudom, milyen
lehet a Mennyeknek Országa…
Az öreg Kas bácsi, a hófehér szakállas égi áldásos ember ma is a
fehérre meszelt házuk előtti lócán üldögél, s onnan illegeti bókjait
félig fafaragásos, csontnyelű botjának összes erezet- bölcsességével a
szomszédainak. Amikor a 60-as évek végén vagy a 70-es évek elején egy
napra a teljes várost vidékre költöztették valamiféle polgári
hadgyakorlat címén, az egész környékből csak Ő maradhatott otthon. Az
okosabbak rögvest meg is jegyezték, hogy lám, milyen jó kis muriban
lesz része a vénembernek, mert láthatja a tankok vonulását. Még
csutorát is kapott, meg tapsot, amiért egyedül őrzi majd otthonaink
álmait. Hihetetlen, de még Édesapám is komolyan gondolta ezt a páncélos
vonulást…
A Bozzay-telepnek, ahonnan Radnótit idézve, „messze ringott” minden
macskaköves út, ugyanis még ma is csak hosszú, keskeny utcái vannak,
végük valahol a nyárfák ágaiban bujdosik és egyberezeg a horizonttal…
Hogyan is fért volna ezekbe a zegzugokba egy harckocsi! Néha azonban
hallani véltük a pacsirták lágy énekét. És hirtelen a világon mindennél
fontosabbá vált, hogy szívünk hangjait kövessük csakis. Úgy, mint a sok
száz éves történetekben a szerelmes párok is teszik… Mert akkor
egymásért voltunk.
Gyerekkoromban imádtam a fák és a házak éjjelre megnyúlt, hűsítő
árnyait és a fűrész dalaival vegyülő füttyöket, melyek édesapám
torkában születtek szárnyra kelni, mikor összegyűlt a család, hogy
megépítsük álmaink házát… Jó magasan a padlás keresztfái alatt volt
külön kuckónk a húgommal, hogy önfeledten tudjunk játszani. Jutka-Ancsa
lak hirdette a tábla… Így hívtak akkor… Meg Judikának… Ebből a Dikából
aztán azon a napom, amikor eltűnt a hófehér perzsa cicám, Dittuska
lett, hogy a könnytől maszatos arcomon felcsillanhasson valami
mosolyféle, hogy nem vagyok én dikó… Olyan csak papónak van meg
kemencéje is…
Akkoriban vezették be a gázt, hogy soha ne keljen fáznunk… Igaz, a
hatalmas szarvasok képeivel díszített cserépkályháink mellett nem
ismertük a didergést, és jó volt a pattogó tűz fénye mellett a jövőről
és egymásért szőni az összes álmunk… Más íze volt a hamu izzása fölött
ropogó kenyérnek is, ahogyan pirítóslakomává nemesült a konyha
patyolatterítője fölött. Hiába rakattam én is egy hasonló melegségesnek
gondolt fűtőalkalmatosságot, megmaradtam a gáznál, mert az enyémnek nem
dalol a Lelke, nincsen már, aki lekottázza énekét … És nem rezegnek a
nyárfa levelei sem éjszakánként, hogy titkokat fecsegjenek és reggelre
beteljesüljön az előző éjjel áhított varázslat.
Egy napon Apám kigondolta, hogy Ő bizony épít egy bunkert, mert ha jön
a 3. világháború, valahol élnünk kell az atomháború idején… És az egész
utca betonozott és ásott. Tisztelték Tóni bácsit. Magas beosztásban
dolgozott ekkor, Édesanyám pedig csak bennünket nevelt… Megéltünk egy
fizetésből is. Így aztán a veteményes és a virágágyások alatt talán ma
is végtelen labirintus kering.
Tudom, milyen nevetségesen hangzik ez most, de ekkor minden más
dimenzióban létezett. Nem volt sietős semmi. Ha az emberek rosszul
voltak, ecetes ruhával gyógyították magukat és pihenéssel; ha
eltávoztak, a nyomuk minden egyes napon szívünkben keringett. És fel
tudtunk dolgozni mindent. Csak a hatalmas kőfalak árnyékában élő
szomorúember, az öreg Tihamér beszélt folyamatosan magában, mióta
felesége az égi mezőkről vigyázta lépteit. Ha köszöntünk Neki,
visszamosolygott, majd tovább hadonászott a fellegek felé és sűrű,
ápolatlan szakállára folyamatosan peregtek könnyei.
Gyökereinkben rejlett szépségünk. Az egymásra figyelésben
tisztességünk. Így aztán, amikor Apám motorjával akkorát buktam, hogy
szétszakadt az egész arcom, s megrepedt a koponyám is, talán az istenek
akaratával egyetértésben Ő is lezuhant a háztetőről, hogy még a
kórházban is együtt lehessünk…
Sebeink begyógyultak… Illatai keserédesen fűzik ma is egymáshoz
világainkat: az élő és a halhatatlan emlékezetét. Noha nem voltunk
héroszok, mégis mítoszokat írtunk… Nem indultunk bevenni Tróját sem, s
soha senkinek eszébe nem jutott kivetni a sebesültet, a habókost, nem
kerestünk kulcsokat…
Szerettük egymást. Csak ennyi titkunk volt és őrizték álmaink születésünk ünnepére ültetett fáink és a Mennyorcájú Angyalok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése