"Soha nem mehetsz el innen egészen.
Sem lélekben, sem az országutakon.
...Nincs az a város, nincs az a mosoly,
mely elvigyen innen... "
(Márai Sándor)
Istenem, lassan egy éve készülök elmondani Neked,
mennyire fáj,
hogy Magadhoz szólítottad Őt,
az Egyetlent,
az Édesanyát.
S egy éve készülök elmondani Neked,
hogy köszönöm minden mosolyát,
hallgatását, mikor apámat cenzúrázták,
s alig várták, hogy felhangozzon egy egyszerű szó: áldás,
s csókjait, midőn nem volt narancs, csak felesben kubai,
de betegségem az is meg tudta gyógyítani,
s óvott jobban a szemek hitvány mosolyától,
mint a kimondott szavak eltipró forrásától,
s tudtam, hogy hallgatásom is torpedózzák,
nem kellett külön ehhez semmilyen ártás,
de meséiben mindig megszólalt a fény
és regélt, egyre csak szőtte a képzelet bársonymezejét,
s tudtam, hogy volt egyszer a kútnál egy szovjet katona,
s pisztolyát majdnem anyám dús copfjaira fogta,
s annak a tavasznak emlékét egy diófa őrzi,
de azóta sem terem alatta semmi,
hisz életet hozott e világba hűsítő ága,
rásegítvén egy német tiszt puskája...
Uram! Te láttad mindezeket,
tudtad jobban, mint bárki a Törvényeket,
s hitet adtál és tudást,
eltörölvén létéből minden taktikát,
hisz soha nem számolta, hány percig lehet magyar,
mert ember volt, s vasárnap angyal,
ki tökéletesen ejtette ki száján a Nevedet,
és gyerekeket nevelt felnőtt embereket,
kik ismerik mind a Te nevedet,
s gyűlölik a hazugság minden burkát,
életük bármely órája lehetne ma is számadás,
valóságuk a természet és az ember dicséretének himnusza,
a beérett vetést tökéletessé ápoló humusza.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése