Valaha hittem, hogy a rossz csak ábránd
s a valóság repül az igazság szárnyán.
Vala hittem, hogy a szó változtat,
s az emberi segítség nem áldozat.
Valaha hittem, hogy a világ hibátlan,
ezernyi szépség, ezernyi csodálat.
Valaha nem kételkedtem másban,
csak magamban kerestem a hibákat.
Most már tudom, a jó az ábránd,
s a valóságban a hazugság a bálvány.
Most már tudom, hogy kevés az igazság,
mint pokol tüzében a simogató láng.
Most már tudom: segítő szó nincsen,
ha az ember mögötte nem látja a kincset.
Most már tudom, senki sem hibátlan,
csak én voltam elfogult a világgal.
De nem bánom, már látom az igazat,
fájó szívvel nyugtázom a borzalmat.
De nem adom, fel megyek előre,
szépet keresni a közelgő jövőben.
Nem tűrök el semmi hamis vádat,
a hibákról leoldom a takaró fátylat.
Nem olvadok bele a szörnyű világba,
inkább megtanulok szemben úszni az árral!
Nyugodni tétlen, eltűrve nem tudok!
De, hogy jól teszem e mind ezt? - sajnos még nem tudom!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése