A párkányra hulló őszi levél,
Egy megsebzett szívről mesél.
A szívről mi most a pokolban ég,
De talán egyszer feltámad még.
Halk zörej töri meg az éj csendjét,
A hideg szél a falevelekkel játszik.
De ez most nem a levelek suttogása,
A zaj fémláncok csattogása.
Arcomon csorognak a megváltás könnyei,
Holott jól tudom már késő hullatni.
A láncok kulcsa messze van tőlem,
Így szívem a rabjuk marad örökre.
Örökké a végtelenben lebegni,
Olyan, mint egy sötét katlan mélyén pihenni.
Vagy csak megállni a tenger legmélyén,
És szépen lassan a felfelé szálló buborékokat nézni.
Nézni, ahogy a felszínen eltűnnek,
És semmivé válnak, pont, mint az élet.
Az élet, melyet élek én és te,
Mert összeköt a fémlánc egy életre.
Így tengődnek napjaink, egymás rabságában,
Szabadulni akarunk, hogy külön éljünk végre,
Majd egymástól távol, rájövünk egyszer,
Nem is a lánc kötött meg minket, hanem a szerelem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése