Csillogóan, ezüstösen fénylett aznap este,
S később is boldog táncot lejtett,
Nem más, mint a Hold.
Udvara nem volt, csak önnönmagában
Énekelt egész álló éjjel
Míg be nem rekedt.
Mellette víg csillagok kuncogtak szelíden,
Majd egyik meg is jegyezte csöndesen:
„Hová fogysz, anyám?”
Amaz csak vállat vont, jót nevetett
Eme ártatlan kérdésen:
„El, elfele.”
Ám lassan keleti szél zúgott el mellettük,
Min a Hold csupán csak jót derült,
S hagyta magát.
Dühös, fekete felhő kúszott elébe,
S a Hold csak nézte félve:
„Mit akarsz?”
A felleg morcosan rátekintett,
Szeme villám lett, s felelt:
„Esőt hoztam.”
„Jó, jó, de takarsz engem, látod?”
S magára mutatott.
„Látom.”
Sóhajtott egyet szeretett anyánk,
Majd ránk parancsolt mihamarább:
„Gyerünk aludni!”
Engedelmeskedtünk, lassan elhulltunk,
Én viszont ott maradtam orvul,
Hogy lássam táncát.
Szépen keringőzött, íve kecsesen lejtett,
Lassan menetelt, pár percbe bele is telt,
Majd rám nézett.
„Aludj kedves, majd holnap is itt leszel.”
Ezután tekintetét a Napnak szentelte,
S nézte fényét.
A horizonton megjelent az első fénysugár,
Én ijedtemben elhulltam, mint mindenki más,
És már nem láttam a végét,
Csak ezüstösen csillogó képét,
Mely felett elszállt az idő.
Láttam még csillogó szemét,
Ezüstös ajkát, s fényes tekintetét,
Ám végét nem.
Sosem látom majd meg, amint meghal a Hold...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése