Már csak annyi maradt meg bennem, hogy ott álltunk a kórházi ágy mellett, és figyeltünk minden apró rezdülésére. A beszédkészsége napról-napra csökkent, és később is csak artikulálatlanul tudott szavakat kiejteni. Hangja mindig is mélyebb volt az átlagos nőknél,
kicsit talán rekedtes is, ahogyan emlékszem rá. Ám ahogy ott álltunk mellette,
és közben a bátyám egy poharat tartott, melyben víz és egy hajszálcső volt,
hogy inni tudjon, csak néztem idősödő arcát, és nyugodt arckifejezését. A legtöbb
ember itt már megtörik, mikor látja, hogy a gyerekeinek kell ápolnia őt, és
tudja, hogy hamarosan végleg elhagyja ezt a világot. Viszont én láttam, hogy
nem omlott össze, kíváncsian és elszántan nézett minket, és közben mintha
sugallt is volna valamit a tekintetével. Bármennyire is próbáltam koncentrálni,
nem nagyon láttam mást, mint egy ágyon fekvő nőt, aki már mozogni és beszélni
sem tud a betegsége miatt.
Emlékszem, minden úgy kezdődött, hogy egyik hónapban nem ment el egy fejvizsgálatra, és így későn vették észre, hogy egy daganat van a fejében. Úgy látszott, hogy túl későn...
Megműtése után parókát és kendőt hordott, mivel a fején egy nagy vágás volt, és gyönyörű hosszú, szénfekete haját pedig leborotválták. Tudtuk, hogy nem akart megijeszteni minket, ezért ügyelt mindig a megjelenésére. Mindannyian tudtuk, hogy milyen büszke volt a
hajára, mennyire szerette, és mennyire ápolta. Ám miután már nem volt többé, ő
már tudta, hogy sosem lesz minden a régi. Mikor újra elkezdtek nőni az első
hajtincsei, már nem feketék voltak, hanem megfakult szürkék. Ahogyan néztem,
akkor még nem láttam, hogy mennyire megöregedett, és mennyire megfáradt a
tekintete. Mára már tisztán emlékszem rá, hogy sosem volt többé a régi, csupán
a szeme, a szeme, ami tűzben égett, mivel tudta, hogy neki kell vigyáznia három
gyerekére is.
Utána otthon elájult. A szomszéd vette észre, és hívta a mentőket. Később beköltöztünk a belvárosba, mivel apám itt élt. Sosem váltak el, pedig apám akkor már három éve bent lakott, míg mi kint. Apám időközben megismerkedett egy nővel is, akivel nagyon összebarátkoztak. Ő nem bánta, sőt, örült, hogy apám talált valaki mást is. A halála után még egy év sem telt el és apám elvette a másikat.
Visszatérve a kórházba, még mindig nem értem, hogy mit sugallhatott a bátyámnak. Emlékszem, én, apám és a bátyám voltunk csak ott, de tudom, hogy apám is látta és tudta értelmezni ezt azegészet. Ó, bárcsak tudnám...!
Ezek után meghalt. Ott a kórházban, a fehér és zöld színek között tért örök nyugalomra, miközben én azt se tudtam, hogy meg fog-e halni. A bátyám csak évekkel később mesélte el nekem, hogy a halála perceiben ő egy tóban volt messze a kórháztól, és pont akkor
kapott görcsöt. Percekig a víz alatt hánykolódott, és úgy érezte meg fog halni.
De nem lett semmi baja. Mikor már kifelé tartott, akkor várta az SMS a
parton, hogy meghalt. Apám azonnal megüzente neki...
Nem tudom, hogy akkor nővérem mit csinált, sőt, azt sem, hogy én hol voltam. Abból az évből, még két emlékem maradt meg: az egyik, amikor kimentünk a régi házunkhoz a születésnapomon, apámmal és a nővéremmel a másik pedig az, amikor karácsonykor rájöttem, hogy borzasztóan hiányzik és a „meghalt” szó csak úgy kicsúszott a számon, holott
nem is tudtam róla.
A halála után tizenhárom nappal temették el. Pont akkor, mikor mi elmentünk a városból a régi lakhelyünkhöz. Megint csak évekkel később tudtam meg, hogy azon a napon délután, mikor az ég már egy kicsit rózsaszínes volt, és a HÉV-en ülve néztem a zöld, nyirkos fűből
álló rétet, rajta lovakkal és tehenekkel, akkor temették el. Azokban a percekben apám velem szemben ült, miközben én az ablakon néztem kifelé, ő ránézett az órájára és így mesélte nekem a gondolatait: Most teszik be. Én pedig csak néztem ki az ablakon, és már csak arra ocsúdtam föl, hogy a tekintetem nem szakad el a rétről és az állatokról és a könnyem csillogón folyik le az arcomon, miközben hangtalan zokogásba kezdek, de a szemem még mindig csak a nyugalmat és békét szemléli.
- Miért sírsz?
- Nem tudom...
Erre a párbeszédre még tisztán emlékszem, mikor ezt megkérdezte apám és tényleg azt feleletem, hogy nem tudom. Tényleg fogalmam se volt róla.
Az év végén, a karácsonyi bulin, amit az osztály minden évben rendezett, akkor voltam már másodikos és még mindig nem tudtam semmit arról, hogy meghalt. A temetés és a halála még nyár közepén volt, így ő már nem láthatta, hogyan megyek be a második évfolyamba.
Szóval ezen a karácsonyi esten, elrendeztük a padokat, feldíszítettük a termet,
és a karácsonyfát és szép ruhát kellett felvennünk. Meg is tette mindenki.
Emlékszem, még szóltak, hogy a karácsonyfán lévő mézeskalácsért menjen
mindenki, mert most megkapjuk. Egyedül én nem mentem oda, csak percekkel
később, mikor már mindegyik elfogyott. Így hát leültem az egyik padba, mögöttem
és mellettem néhány osztálytársam volt, és jóízűen ették a maguk adagját. Egy
darabig néztem őket, és rájöttem, hogy irtózatosan szeretem a mézeskalácsot.
Majd elfordítottam az asztallap irányába a fejemet és a karjaimat összefontam
magam előtt, de nem vágtam durcás képet. Utána történt valami. Fogalmam sincs,
hogy mi. Tényleg nem tudom... Egyszer csak megint elméláztam, és nem érzékeltem
senkit. Nem tudtam mi van. Megint arra eszméltem föl, hogy a könnyem
akadálytalanul folyik le az arcomon, miközben a semmibe meredek. Majd csöndesen
a többiekre néztem, akik értetlenül meredtek rám, hogy mi bajom. Meg is
kérdezték, mire az én válaszom egyszerű, mégis fájó volt.
- Meghalt az anyukám...
Csöndesen sírtam, és a szavakat is csak suttogtam, majd nem tudom minek hatására, de felálltam és oda mentem a tanárokhoz, akik szintén megkérdezték. És itt elszakadt a cérna, hangos
zokogásban törtem ki.
Meghalt az anyukám...!
Később apám elvette a másik nőt, még másik év februárjában. A nővérem és a bátyám hibáztatta, de én nem. Nem törődtem vele. Az esküvői képeket is csak én vágtam unott arcot. Nem érdekelt. Emlékszem összesen csak azokon a képeket voltam fehérebb a nőnél, aki már apám hitvese volt. Tudniillik én alapból barna bőrű vagyok a sváb és magyar hovatartozásom
miatt, és csak azon a napon voltam fehér. Fehérebb, mint a nővérem, pedig ő
tényleg elmehetett volna akár krétának is. A szemem halott a képeket, az arcom
nem tükröz semmit, csak mérhetetlen nagy nemtörődömséget, a bőröm falfehér, és
a ruha, ami rajtam van, elveszíti szépségét, mivel rajtam kell lennie. Arra
képre fájó ránéznem, mégis nevetek, mikor végigsiklik rajta a tekintetem.
Azon az estén, nagyon nagy sértés érte a család ezen részét. A nő testvére rendezte a „lakomát”, így persze nekünk is ott kellett lennünk. Mindenkit leültettek egy szép nagy asztalhoz, még a nálam két évvel fiatalabb kislányt is, akit én gyűlölök, kivéve három
személyt, akik persze semmiképpen sem fértek volna oda a három méter hosszú
nagyasztalhoz. Ez a három ember pedig én, a nővérem , és a bátyám voltunk.
Mintha csak kirekesztettek volna minket! És igazuk volt: sosem hívtak el minket
oda, ahol ők laktak falun, nem köszöntöttek föl minket, nem küldtek ajándékot,
és szó mi szó, a kiscsaj még el is fintorodott, mikor ajándékot adtam neki. Innentől
kezdve pedig a család kettéosztódott. Mi utáltuk őket, ők pedig minket. Nem
sajnáltam. Az egész egy nagy pletykás banda volt, akik önző módon mindig
feljöttek Pestre, hogy csak „meglátogassák” a rokonaikat, akik persze nem mi
voltunk, hanem a nő, és az új gyerekek. A látogatások pedig gyakran húzódtak
egy-két hónapig is, mikor mi nem mehettünk oda, nehogy lejárassuk apánkat...
Undorító népség volt.
Visszatérve erre az egészre, végül abban maradtunk, hogy én és a testvéreim a belvárosban maradunk egy lakásban, míg ők kiköltöznek a két gyerekkel a külvárosba. Mellesleg imádtam és imádom a húgaimat. Nagyon szépek és nagyon fejlődőképesek ahhoz képest, hogy még elég fiatalok. Az egyik most lesz kilenc hónapos, míg a másik jövőre tölti az ötöt.
Félre értés ne essék, engem se úgy képzeljen el senki, mint egy hatvan éves vén csotrogányt. Mikor nyáron betöltöttem a tizennégyet, azon a napon volt persze az Ő temetésének hatodik
évfordulója. A halálának napján kimentem a temetőbe, ugyanis senki más nem
vette rá a fáradtságot. Mondjuk negyven fok meleg volt, és napszúrást kaptam,
ráadásul visszaúton egész végig rosszul voltam, így nem hibáztathatom őket
érte, mégis megteszem.
Nos, nagyjából ennyi volt életem egyik rövid szakasza, ami megviselte az egész családot, és ami elválasztott bennünket egy anyától, és egy kedves, szerető feleségtől. A Kispesti temető ma is őrzi porladó csontjait, miközben egy gyönyörű fejfa áll ki földből, jelezve, hogy odatemették el édesanyánkat. Innen is kívánom, hogy ezentúl se hanyagolják
el a meglátogatását és a sír gondozását.
Lányod:
K. Terézia Kamilla
„Ébren őrizzük álmodat,
Mert utánad már csak ez maradt,
Hogy tegyünk valamit érted,
És odafönt később is így élhess.”
(Gyerekeid)
Pest, 2009-09-20 15:25
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése