Fuss az életért, a meggyászolásért, a halálért, az időért, mindenért mi nem a tiéd, de birtokolni akarod. Mindenért, miért egyre jobban igyekszel, egyre jobban sietsz és hagyod pocsolyáról pocsolyára a lábad. Mindenért! Azért is, amiért nem akarsz, de tudod, hogy kell! Nem felejtheted el az emberségedet! Fuss, mert futnod kell... fuss, hogy az angyalok addig sírjanak, míg az ördögök fel nem emelkednek, s el nem vesznek a végtelenségben, beborítva azt. Tiszta hangok, melyek angyali szívekből szállnak az égbe, s le a földre. Fel keltik a Napot és vele együtt minden csillagot, hogy majd bennük megbújva éreztessék bánatukat. Esőként csepeg majd könnyük reánk, miközben a nyártól felhevült dzsungelben hevül talpunk, amelyek ördögi leheletből származnak. Hűsítő záporként súlyt le ránk az ég vize, az angyalok könnye, s szikrázó magasságokban éri el őket a villámok... nem... Nem nyugodnak az istenek. Nem félnek, és nem is remélnek. Tudják... az angyalok mondják... nekünk, nekik... Sírjaink sárrá változnak, eltűnnek, majd virágként előbújnak. A talaj hordozza majd csontjainkat kontinensről, csillagra, csillagról az égbe, égből, a tűzbe...! Meghalunk mi egyenként, elégünk, majd földdé változva virágként nyílunk az angyalok könnyétől, s az ördögök leheletétől...! Felkelünk, mint a Nap és a csillagok, bár lelkünk nem érhet el az égbe. Bár a virág meg van kötve, s mi is egy vér áztatta földbe vagyunk gyökerezve. Háborúk árán tanultuk meg a jót és a rosszat, de egyiket sem értettük végül... De még mindig, még mindig sírnak az angyalok, s sír velük az ég, s itatja könnyüket a föld, hogy lentről az ördögök leheletével ébredjünk mi...! Emberek, kik virágok lesznek, új, gyönyörű virágok, kik később szörnyűséges nagy fákká válunk, mert elakarunk jutni az égbe, mert magasabbra törekszünk... De azt sosem érhetjük el... És ezért válunk porrá, hamuvá. Öregedünk, lehanyatlunk, törzsünk megdől. Viharok, istenek dühe csap le ránk, csavar ki minket, s tépi lényünket. Óceánok és tengerek visznek majd el minket, mert mi már lehajlottunk egyszer, s úgy tudják nem kelünk fel... Mert az angyalok vélik, elegendő volt bánatuk, mert az ördögök mondják, elegendő volt örömük, s az istenek tudják, elegendő volt dühük.
De hazudnak... Mind, mind hazudnak.
Tudjuk, hogy nincs igazuk, hogy egyszer új virágok nyílnak, hogy benépesítik az egész Földet, mindent mi szabad ezen a világon, még ha saját béklyóba zárják is magukat... de tudják, hogy sikerülni fog... sikerülnie kell, mert a virágok mindenből, mi létezik, mindenből teremtettek és nőttek fel. Ezért és csakis ezért fognak a hajlott virágok nyílni, míg világ a világ... Míg van gyermek a földön, s míg van anya ki vigyázzon rá, s apa ki buzdítsa. Míg van angyal és ördög, akikből mi, emberek avagy virágok lettünk, s cseperedtünk. Isten nem tehet semmit, a jó és rossz közös gyermeke az ember, s ezért...
Ezért fognak a hajlott virágok újra és újra nyílni. Mert van ki öntözze s melegítse őket.
Mindig ez lesz: A hajlott virágok nyílnak
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése