Tiszta vagyok. Legalábbis mindenki ezt mondja rólam. Tiszta lélekkel születtem a tavasz alkonyán, úgy, mint egy elkésett virágbimbó, és a lelkemben még soha nem dúltak szélviharok, még soha nem tapasztaltam milyen a hóvihar ott benn. Azt mondják képes, vagyok mindenben meglátni a jót, s lelkemnek még van gyermeki ereje. Azt mondják rólam, tehetségesen festek, rajzolok, és a kézügyességem is remek. Mindenki gondol rólam valamit, egy szeletke alapján, amit belőlem kapott. Tulajdonképpen, bután hangzik, de egy nagy tortának érzem magamat. Mindenki kap belőlem egy szeletet, de senki nem tudja, hogy a többi tortaszelet mit rejt. Lehet, hogy az egyikben mazsola van, a másikban dió, a harmadikban mogyoró, de lehet, hogy a negyedikben semmi sincsen, csak üres tortalapok, és krém helyett mésszel töltötték meg, vagy folyékony, fehér sziruppal, amiben semmi finom dolog nincs. De elmondhatom magamról hogy: „Kész! Elkönyveltek! Egyetlen tortaszelet alapján be lettem skatulyázva!” Elmondhatom magamról, hogy mindenki csak egy-egy részletemet ismeri, s ha sok-sok ember összedobja a rólam ismert néhány darabot, akkor összerakhatja a kirakós játékot.
Igen, kedves barátom, engem beskatulyáztak. A suliban stréber vagyok, mert szeretek tanulni, és mindenki elkönyvelt egy könyvmoly, unalmas kislánynak, aki még attól is fél, hogy meghallja a saját hangját. Van, aki beskatulyázott azzal, hogy azt hiszi én teljesen tiszta vagyok. De el kell szomorítsalak, nem vagyok se tökéletes, se szép, se okos. Mert minden percért meg kell küzdenem, hogy jól cselekedjek, és ne hidd, hogy bennem nincsenek elvetve a gonoszság magja. Egyszerűen én képes vagyok uralkodni magamon, pedig néha nekem is jól esne egy hisztis csitri módjára viselkednem, vagy ordítani, amikor csak tetszik, de nem adom meg ezt az örömöt azoknak, akiket beskatulyáztak. Hiszen tudom, hogy az én lelkem is egy sportmérkőzés színtere, és csak úgy pattognak a labdák, suhognak az ütők, libbennek a szoknyák, rövidnadrágok, mezek. Van, aki azt gondolja, hogy néhány tulajdonság alapján megbillogozhat, és a homlokomra égeti, az ítéletét. De ha minden tortaszeletet megkóstolsz, rájössz, hogy van, ami különlegesen finom, de van, ami borzalmas. Ki akarok tűnni az emberek közül, de nem így, nem ilyen módon, mert láthatatlannak lenni sem jó, de megbillogozva mondhatom igazán szörnyű. Elhatároztam valahol mélyen a lelkemben, ha mindenki azt hiszi bennem nem dúlt még szélvihar, hát akkor teremtek magamnak. Megmutatom, hogy én is képes vagyok olyan lenni, amilyennek lennem kéne, pontosabban szólva, amit elvárnak tőlem, hogy legyek.
Hogyan is teremthetnénk egyszerűbben vihart a lélekben, mint konfliktusokkal!?
A munkám körülbelül egy hónapig tartott, és bármily meglepő azzal, hogy romlottak a jegyeim, (hiszen hibáztam minden tesztben annak ellenére, hogy mindent tudtam) hirtelen érdekesebbé váltam, és úgy tűnik szerethetőbbé. De ilyenkor mindig megkérdezem magamtól: Ki vagyok én? Kezdek elveszni a két világ között, és észrevettem magamon, hogy egyre többet játszom meg magamat, és ami azt illeti, már nem is esik nehezemre. És erre az egy hónapra néha úgy gondolok, hogy hasznomra volt. Vannak barátaim, akikről nem tudom eldönteni, hogy engem szeretnek, vagy azt az embert, akit eljátszok. A színdarabot szeretik vagy a színészt? És visszagondolok az első mondatra: „Tiszta vagyok.” Most kedves olvasóm megkérdezheted tőlem, hogy tiszta vagyok e. Azt hiszem a torkomon akad a szó, mert cseppet sem tiszta dolog, amit teszek, rontom a jegyeimet, hogy elfogadjanak, kicsinyesebb lettem, önzőbb, és egy kicsit sem érzem magamat tisztának. Soha nem éreztem magamat felsőbbrendűnek ezelőtt, sőt, inkább a létra alsó fokán álltam, de most úgy érzem teljesen lealacsonyodtam, és nyakig merültem a feneketlen mocsárban.
Azt hiszem most már elég ebből. Ideje visszatérnem az eredeti kerékvágásba. De őszintén be kell vallanom, hogy félek. Félek attól, hogy mi lesz, és félek, hogy előáll a várva várt konfliktushelyzet, és feltámad a szélvihar. Remegő szívvel, remegő kezekkel nyitottam ki az iskola kopott ajtajának kilincsét, és az ablakon keresztül láttam az embereket, akiknek megint rám szegeződött a pillantása, mintha látnák rajtam, hogy visszatértem, és vége a színházi előadásnak. Azt hiszem, nemsokára úgyis lehullik a terem függönye a színpad előtt.
Nem kellett neki egy hét, és már elveszítettem barátokat, jobban sikerültek a dolgozataim, és nem tudtam eldönteni, hogy rosszabb vagy jobb lett, de egyre könnyebb volt az a bizonyos súly a mellkasomon, ami már majd bezúzta a bordáimat is. Két hét múlva nem maradt senkim, megint egyedül bóklásztam a folyosókon és a behegedt felirat ismét ott éktelenkedett a homlokomon, a hajam alatt. És azt hittem képes vagyok uralkodni magamon, de kitört belőlem a sírás, és elindult a havazás, eleinte csak fáztam, majd éreztem a lelkemben a szelet, a hópelyhek hevességét, a fehér fátylat, ami elborította a szememet. Éreztem, hogy egyedül vagyok, és dúl bennem a hóvihar, az a hóvihar, amire vágytam, ám most hogy megkaptam, az érzés nem jött vele. Nem lettem tőle egyenrangú fél. Nem lettem se fontosabb, se több, se jobb. Egyszerűen csak rájöttem, hogy az élet színházában az én szerepemet nem jól választották meg, mert valaki a szereposztásnál nagyon elrontott mindent. Sajnálom, hogy az árnyékban álló lány szerepét kaptam, mert mindenki csak félig látja őt, fél arca örökké a sötétben marad.
Igen, kedves barátom, engem beskatulyáztak. A suliban stréber vagyok, mert szeretek tanulni, és mindenki elkönyvelt egy könyvmoly, unalmas kislánynak, aki még attól is fél, hogy meghallja a saját hangját. Van, aki beskatulyázott azzal, hogy azt hiszi én teljesen tiszta vagyok. De el kell szomorítsalak, nem vagyok se tökéletes, se szép, se okos. Mert minden percért meg kell küzdenem, hogy jól cselekedjek, és ne hidd, hogy bennem nincsenek elvetve a gonoszság magja. Egyszerűen én képes vagyok uralkodni magamon, pedig néha nekem is jól esne egy hisztis csitri módjára viselkednem, vagy ordítani, amikor csak tetszik, de nem adom meg ezt az örömöt azoknak, akiket beskatulyáztak. Hiszen tudom, hogy az én lelkem is egy sportmérkőzés színtere, és csak úgy pattognak a labdák, suhognak az ütők, libbennek a szoknyák, rövidnadrágok, mezek. Van, aki azt gondolja, hogy néhány tulajdonság alapján megbillogozhat, és a homlokomra égeti, az ítéletét. De ha minden tortaszeletet megkóstolsz, rájössz, hogy van, ami különlegesen finom, de van, ami borzalmas. Ki akarok tűnni az emberek közül, de nem így, nem ilyen módon, mert láthatatlannak lenni sem jó, de megbillogozva mondhatom igazán szörnyű. Elhatároztam valahol mélyen a lelkemben, ha mindenki azt hiszi bennem nem dúlt még szélvihar, hát akkor teremtek magamnak. Megmutatom, hogy én is képes vagyok olyan lenni, amilyennek lennem kéne, pontosabban szólva, amit elvárnak tőlem, hogy legyek.
Hogyan is teremthetnénk egyszerűbben vihart a lélekben, mint konfliktusokkal!?
A munkám körülbelül egy hónapig tartott, és bármily meglepő azzal, hogy romlottak a jegyeim, (hiszen hibáztam minden tesztben annak ellenére, hogy mindent tudtam) hirtelen érdekesebbé váltam, és úgy tűnik szerethetőbbé. De ilyenkor mindig megkérdezem magamtól: Ki vagyok én? Kezdek elveszni a két világ között, és észrevettem magamon, hogy egyre többet játszom meg magamat, és ami azt illeti, már nem is esik nehezemre. És erre az egy hónapra néha úgy gondolok, hogy hasznomra volt. Vannak barátaim, akikről nem tudom eldönteni, hogy engem szeretnek, vagy azt az embert, akit eljátszok. A színdarabot szeretik vagy a színészt? És visszagondolok az első mondatra: „Tiszta vagyok.” Most kedves olvasóm megkérdezheted tőlem, hogy tiszta vagyok e. Azt hiszem a torkomon akad a szó, mert cseppet sem tiszta dolog, amit teszek, rontom a jegyeimet, hogy elfogadjanak, kicsinyesebb lettem, önzőbb, és egy kicsit sem érzem magamat tisztának. Soha nem éreztem magamat felsőbbrendűnek ezelőtt, sőt, inkább a létra alsó fokán álltam, de most úgy érzem teljesen lealacsonyodtam, és nyakig merültem a feneketlen mocsárban.
Azt hiszem most már elég ebből. Ideje visszatérnem az eredeti kerékvágásba. De őszintén be kell vallanom, hogy félek. Félek attól, hogy mi lesz, és félek, hogy előáll a várva várt konfliktushelyzet, és feltámad a szélvihar. Remegő szívvel, remegő kezekkel nyitottam ki az iskola kopott ajtajának kilincsét, és az ablakon keresztül láttam az embereket, akiknek megint rám szegeződött a pillantása, mintha látnák rajtam, hogy visszatértem, és vége a színházi előadásnak. Azt hiszem, nemsokára úgyis lehullik a terem függönye a színpad előtt.
Nem kellett neki egy hét, és már elveszítettem barátokat, jobban sikerültek a dolgozataim, és nem tudtam eldönteni, hogy rosszabb vagy jobb lett, de egyre könnyebb volt az a bizonyos súly a mellkasomon, ami már majd bezúzta a bordáimat is. Két hét múlva nem maradt senkim, megint egyedül bóklásztam a folyosókon és a behegedt felirat ismét ott éktelenkedett a homlokomon, a hajam alatt. És azt hittem képes vagyok uralkodni magamon, de kitört belőlem a sírás, és elindult a havazás, eleinte csak fáztam, majd éreztem a lelkemben a szelet, a hópelyhek hevességét, a fehér fátylat, ami elborította a szememet. Éreztem, hogy egyedül vagyok, és dúl bennem a hóvihar, az a hóvihar, amire vágytam, ám most hogy megkaptam, az érzés nem jött vele. Nem lettem tőle egyenrangú fél. Nem lettem se fontosabb, se több, se jobb. Egyszerűen csak rájöttem, hogy az élet színházában az én szerepemet nem jól választották meg, mert valaki a szereposztásnál nagyon elrontott mindent. Sajnálom, hogy az árnyékban álló lány szerepét kaptam, mert mindenki csak félig látja őt, fél arca örökké a sötétben marad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése