"A kezdet a vég: a világ összes útja, az emberiség mindahány jajkiáltása erre az elátkozott helyre vezet. Ez itt az Éj birodalma, ahol Isten arca rejtve van, és a lángoló ég egy eltűnt nép temetőjévé
válik." Eli Wiesel: Zarándoklat az Éj birodalmába
Előszó: Hallgassátok meg Maddalena áriáját, amikor a történet odaér. Callast választottam (annak ellenére, hogy jóval későbbi a felvétel), mert az Ő
előadása inspirált a történet megírására.
http://www.youtube.com/watch?v=eHJgJs6Em0M
- Merre lehet, él még egyáltalán? Él. Itt van ő is valahol. Éééél! Fázik és életszegény, mint én. Ő is gondol rám. Lopva, munka közben, mint most én. Pakolom a köveket, már bőr sincs a csontomon, vér sem serken,
mint amikor idehoztak és elkezdtük ezt a sziszifuszi munkát. Nem is bánom, hogy
levágták a hajamat, mindent ellepnek az élősködők. A vérünk kellene nekik, mint
ahogy nekik is. Most is figyelnek minket. Két géppuskás a toronyból, ez a
veszett szuka kápó meg itt támogatja a seggével az oszlopot, hogy el ne dőljön.
Hiénaként lesi minden mozdulatunkat. Alig várja, hogy valaki hibázzon és
támadhasson. Még a nyála is folyik, esküszöm, pedig elhomályosítja az arcát az
eső. Gépiesen pakolom a köveket, közben figyelek, hátha meglátom, vagy hallok
róla valamit végre. Fázom. Rideg ez az eső. Nem tisztulok meg tőle. Áztat,
mégis csak koszosabb leszek. Ezek nem Isten könnyei, Ő elbújt, nem tud tükörbe
nézni, amióta elkezdődött ez az egész. Ezek a cseppek égetnek, mintha sok-sok
ismeretlen és ismerős ujj bökdösne: Vigyázz! Éjszakánként suttognak az
asszonyok a skatulyapriccseiken egy különleges helyről, meg valami kemencékről…
eltűnt emberekről. Nem hiszik, hogy igaz lehet. (Állítólag itt minden folyton
változik, csak egy állandó van: a barakk.) Valaki szerint már otthon vannak,
más szerint már Otthon vannak. Nem értem őket. Egy nyelvet beszélünk, mégis
itt, ők… mások. A többi barakkból idegen nyelvek szólalnak meg, át-átkiabálnak
egymásnak az emberek, amikor az őrök nem figyelnek egy pillanatra. Nem beszélik
egymás nyelvét, mégis megértik egymást. Bábel tornyát bontjuk épp, azért
hordjuk ezt a sok követ? De tudom, a barakk: örök.
Őrök! Egyre többen. Valaki érkezett. Lobog a két kis zászló a kocsi oldalán, a szél is neki kedvez, a Jelet mindig látni kell. Beleégett a retinákba. Mindkét félnek „egyet” jelent. Nekik az agymosott álmot, nekünk az
agymosott elvett álmot. Így legalább van valami közös bennünk: a pokol. Azt sem
tudom, hogy a társaim ismerik-e egyáltalán ezt a fogalmat. Mindegy…
Még büszkeségük a Mercedes is felvette az egyenruhát és sunyi szemekkel egy-egy keskeny csíkban világítja meg az ajtót. A táborparancsnok fogadja. Az ernyőktől nem látom a vendég arcát. Hogy
paroláznak… Biztos fontos látogató, ha már kimozdult az a kövér disznó az
óljából ebben az esőben. Összecsukják az ernyőket a terasz alá érve.
Nem. Nem. Nem lehet! Jézusom, legalább Te segíts!… Ez az állandó füstkupola miatt, te sem látsz be ide? Vagy már antiszemita lettél te is és csatlakoztál hozzájuk, hogy pusztuljon a néped, ki oly régen ellened
vétett? A szögek, melyekkel odafeszültél a holmi fához, most az ő kovácsolt
fegyverük? Ide már egy galamb se mer leszállni…
Ő az! Jól láttam.
Meghalt mind, véresen lógnak. A Jel minden ágára jutott a Szentháromságból, a negyedikre meg a reményt nyársalták fel…
Még ide is utánam jött. Mit akar ez még tőlem?! Mit vehet még el? – kérdem magamban kacagva.
„Él, itt van ő is valahol… ő is gondol rám” – Őt akarja! – Sikoltok fel, már hangosan.
Futnék, ha tudnám, üvöltenék, ha látnálak… merre vagy?! Senki nem segít, kérlek, segíts magadon és menekülj! Rohanj bele a kerítésbe, inkább kutyák marcangoljanak, vagy áram bénítson halálra, még az is jobb, mint
amire tőle számíthatunk. Könyörgöm, tudom, hogy érzed: FUSS!
A vendég valóban fontos személy, még a parancsnok is zabszemet szorít minden szavára, pedig ő már megtanulta, nincs itt nála nagyobb Úr. Isten halott, vagy sosem volt. A Führer meg nagyon távol van, egy bunker
mélyén… A képmása emlékezteti csupán, a diliházban mégis csak ő a Cézár, a
Júliusz. De ő meg Napóleon, a Bonaparte. Próbál is felvenni egy hatalmat
sugárzó testtartást, de ezt a tisztet ez sem hatja meg. Olyan erő sugárzik
belőle, ami nagyobb mindennél. Waterloo…
Összerezzen, pedig őt nem érinti a parancs, sőt, a végkifejlete itt mindenperces, hála a tökéletesen kidolgozott terveknek és a szinte csak rájuk jellemző precizitásnak.
Két számot keres csupán a tiszt. A kis führerek azonnal előveszik a dokumentációt és előbogarásszák, hogy melyik számhoz, melyik barakk tartozik. Félve jelentik, hogy mindkét szám él. Sajnálják, de még munkaképesek,
ezért, csak ezért nem került rájuk eddig sor. Meglepően reagál (potyognak a
zabszemek…):
- Helyes. Nagyon helyes, ezt a választ vártam. Sorakoztassák fel mindkét barakk patkányait a legközelebbi hangszóró alá. Hozzanak gramofont és tegyék a mikrofont a tölcsérhez.
Miközben a parancsot azonnal teljesítik, a tiszt komótosan elővesz az aktatáskájából egy lemezt. Leinti a buzgó kezet, mely kurblizná a gramofont és feltenné helyette.
- Köszönöm, ennyit én is megtehetek a hazáért!
Óvatosan ráhelyezi a korongot a tüskére, tekeri a kart, pont ameddig szükséges és finom mozdulattal ráengedi a tűt a barázdákra. A hangszórókból recsegés hallatszik, majd a vonósok szólama tölti be a teret, de
még mindig…
- Hegedű lehet, vagy brácsa? Nem tudom kivenni, úgy recseg. Ki is kapcsolták, hmm, ennyi volt a kultúra fejadagunk. Bekapcsolták újra, de jó! Ez, ez… Hiszen ez…
Egy gyönyörű női hang áradt szét a légben. Fájdalmasan szépen nyitott:
„La mamma morta m'hanno alla porta
della stanza mia; moriva e mi salvava!”
Zaklatottan folytatta, majd szétáradt önmagába, mint a vér az erekben, éltetve a szerveket. Hevesen vert a szív, a vibráló hang, maga volt a remény, maga volt a szerelem.
A nő csak áll a többiek közt a sorban, fején kopogtat az eső beledübörögve az agyába a végső felismerést. Potyognak a könnyei, de a sónak nincs ideje nyomot hagyni a megfáradt bőrön, az eső elmossa minden
cseppjét, mely a sárban összegyűlve, egy koszos tócsában fullad meg.
Összecsuklik. Ráfröccsen a többiekre a halott remény.
- Állj fel! Állj már fel! – szólongatják rabtársai.
Lövés dörren. Parancsra, kivételesen csak figyelmeztető.
„E l'angelo si accosta, bacia, e vi bacia la morte!
Corpo di moribonda è il corpo mio.
Prendilo dunque. Io son già morta cosa!”
A mögötte álló nő a hóna alá nyúl, megragadja a mellkasánál fogva, és maga sem tudva honnan szerezte az erőt hozzá, talpra rántja. Közben a fülébe súgja:
- Ha meg akarsz halni, tedd egyedül, ne ránts magaddal minket!
A visszabicsaklani készülő térdek és a mindent feladni készülő lélek talpraáll.
A hangszóró már csak a lejárt lemez megakadt tűjének zaját közvetíti. Majd hirtelen csend lesz.
A tiszt ugyanolyan akkurátusan elrakja az ereklyét a táskájába, ahogyan elővette. Int az altisztnek, hogy mondhatja a betanult szöveget, aki ugrik is egyből a mikrofonhoz:
- A munka után, a zene szabadította fel önöket, megérdemlik, hogy letusolhassanak. Kapnak szappant is. Rendezett sorokban az őrök elvezetik önöket ezekhez a barakkokhoz. Ekkor a tiszt átveszi a mikrofont:
- Heil Hitler!
A szobában és halló-távolban minden katona karlendítéssel párosítva vágja rá egy emberként:
- Heil Hitler!
A parancsnok bizalmasan rákérdez a tisztre:
- Meg kívánja tekinteni?
De ő lekezelően válaszol:
- Nem. Budapest mától tiszta… A Führer... Nekem kell tovább dolgoznom, siettesse meg a folyamatot, hogy átléphessünk a terv következő szakaszába!
- De hát ez lehetetlen! Mindent megteszünk, de még mindig túl sokan vannak. Naponta jönnek… – szabadkozik a parancsnok, de a tiszt közbevág:
- Ön kételkedik a háború kimenetelében?
Látva az ijedt arcot elégedetten folytatja:
- Semmi nem állíthatja meg a kollektív tudatot barátom, semmi! Az évek munkája megtérült, a Harmadik Birodalom új fejezetet nyitott Európa történelmében. Ön részese lehet ennek,ha akar... Egy hetet kap, hogy
befejezze itt a munkát ezekkel, aztán jöhet a többi.
- Akarok, persze, hogy akarok, erről a Führert is biztosíthatja! - „Bonapartéban” felmerül, hogy ő tulajdonképpen józan „munkásember”. „Júliusz”
méltó társra, sőt kihívóra talált ebben a furcsa látogatóban.
A tiszt renyhe karlendítéssel elköszön, és a Mercedes kirobog a gyárból.
Útközben meglát két tántorgó menetoszlopot. Hosszú idő után először mosoly ül az arcára. Elégedett mosoly.
- Én nem vagyok olyan gyenge kedvesem, mint Gérard!
Csak két ember sejtett valamit, miközben mindkét barakkban külön-külön meztelenre vetkőztek a nők és a férfiak, egymásról mit sem tudva.
- Mi ütött beléd odakint? – kérdezi dühösen az asszony, aki felemelte a nőt. De elszáll a mérge, amikor a szemébe néz és meglátja, hogy az csupa vörös.
- Te sírtál? Ennyire szereted a zenét? Látod, mégis jók, csak rossz pletyka volt minden! Én is szeretem a zenét. Na gyere, tusoljunk le, itt egy szappan.
tőlem. Azt mondta, nem Wagner, de Mussolini miatt, most ez is zenének számít… a
háború végéig. Ostromolt a szerelmével finoman, aztán egyre nyomatékosabban, de
nem kapott meg, én hűséges vagyok a férjemhez. Egy nap, míg mi odavoltunk
valahol, valaki betört a lakásunkba, de nem vitt el semmit. Éjszaka értünk
jöttek. A vád az volt, hogy hamis papírokkal éltünk eddig, és letagadtuk, hogy
zsidók vagyunk, nem hordtuk a törvény szerint a csillagot sem. Egy vagonban,
egy szál ruhában találtam magam, aztán meg itt.
Közben a meztelen tömeg egyre beljebb és beljebb sodorta őket, míg elvesztették egymást, így egy másik nőnek fejezte be a történetét, aki végig értetlenül nézett rá, amíg a rózsákból elindult a…
- Az én „Andreám” is most készül fürdeni valamelyik barakkban. Te vagy a tanúm! Római katolikus vagyok, a nevem 989712. A férjemét már soha nem fogom megtudni.
„Viva la morte! Insiem!” (Éljen a halál! Együtt!)
(Az operában, Maddalena azon a bálon ismeri meg Andrea Chéniert a költőt, ahol a szülei szolgálója Gérard épp a forradalom egyik vezetőjévé válik azzal, hogy beengedi a bálba a népet. Az arisztokrácia
lesüllyed, a nép felemelkedik… Gérard szerelmes Maddalénába, ezért besúgókkal
keresteti. Megtudja, hogy a bálon első látásra szerelembe estek a fiatalok és
titokban találkoztak is azóta. Chéniert feljelenti, és börtönbe zártatja, mint
népellenséget. Ekkor jön Maddalena és felajánlja a testét, csak, hogy mentse a
szerelmét. Gérard elszégyelli magát a nő igaz szerelmét látva, ezért megtesz
mindent, hogy megmentse a költőt, de nem sikerül és halálra ítélik. Maddalena
megvesztegeti a börtönőrt, hogy az egyik női rabbal helyet cserélhessen. Így
együtt hal meg a két szerelmes.)
UMBERTO GIORDANO
ANDREA CHÉNIER
MADDALENA áriája a 3. felvonásból
Fordította:
B. Ballus Ibolya
LA MAMMA MORTA
Anyámat a szobám küszöbénél ölték meg!
Meghalt és ezzel engem megmentett!
Azután késő éjszaka Bersivel bolyongtam,
amikor hirtelen kékes fény villant fel
és megvilágította lépteim előtt a sötét utat!
Nézem… hát a ház égett, mely a bölcsőm volt.
Egyedül voltam s körülöttem semmi!
Éhség és nyomorúság! A szükség, a veszély!
Megbetegedtem! És Bersi, a jó és tiszta,
áruba bocsátotta, eladta a szépségét, miattam!
Szerencsétlenséget hozok arra, aki szeret!
E gyötrelem idején történt, hogy eljött hozzám a szerelem!
Egy harmóniával dús hang ezt mondta:
„Élj még! Én vagyok az élet!
Az én szememben van az eged!
Nem vagy egyedül! Letörlöm könnyeidet!
Én melletted állok utadon és gyámolítalak!
Mosolyogj és remélj! Én vagyok a szerelem!
Minden vér és sár köröskörül?
Én isteni vagyok! Én vagyok a feledés.
Én vagyok az isten, aki leszáll a világra
a csillagok szférájából
és mennyet csinál a földből.
Ah! Én vagyok a szerelem!”
És az angyal lehajol, megcsókol -
És vele a halál csókolt meg!
Egy haldokló nő teste az én testem!
Vedd hát! Én már holt tárgy vagyok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése