A magány és a remény,
Mennek az úton,
Az élet bizony kemény,
Ezt én nagyon jól tudom.
A remény néz fel az égre,
Gyönyörteti a sok felhő kép,
Mosolyogva néz-e gomolygó szépre,
Mellette a magány épp,
Hogy orrára nem lép.
S megszólal az, bús a hangja,
-Úgy fáj, szívem szorul, egyedül vagyok,
A remény ezt szó nélkül nem hagyja,
-De hisz én neked reményt adok.
Mivel melletted megyek,
Reménykedsz, mert veled vagyok,
Hát a remény vagyok neked,
-Nem értem, elmagyarázod?
Szeretnélek megérteni téged,
Keserű az életem te is látod,
Szeretném látni az életben a szépet!
-Hát figyelj, s elmélkedj a dolgon,
Aki fát pakol, mondhatjuk rá, Fázik,
De nem csak azért, hogy meg ne fagyjon,
Hanem azért is, mert fával dolgozik.
-Azt hiszem értem, hát elmondom a lényeget,
Már jobb is a kedvem, úgy, mint neked.
Előre nézek, újra látok szépeket,
Mert mivel a reménnyel megyek,
Reménykedek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése