Gősi Vali - Ülj mellém! (1.)

(naplótöredék)

A versekről gondolkodtam ma is.

Elsőként az alábbi sorokat olvasgattam, s most idézem is kedvenc írómat, Márai Sándort:

"...elküldte nekem új verseskönyvét, vászonba kötve, arany címbetűkkel, meleg ajánlással. A verseket reggel olvastam, éhomra.
Kitűnő versek voltak ezek. Volt bennük érzés, gondolat, lelkesedés, pátosz, aztán volt bennök Mallarmé, Rilke, Arany, Babits és Kosztolányi is, volt bennök rím és találó hasonlat. Hangulatosak voltak e versek és olvadékonyak, csengőek és kellemesek, drámaiak és harsogóak. Minden volt bennök. Csak a Szentlélek nem volt bennök. Ezért, ásítva, eldobtam ezt a verseskönyvet."

Vajon mi, akik néha tollat veszünk a kezünkbe, hogy papírra vessük gondolatainkat, hogy aztán másokkal is megosszuk azokat, érezzük-e, hogy mi hiányzott mégis az írónak azokból a versekből? (s vajon mi hiányzik a miénkből…?) Hiszen azokban (és bizony, gyakran hiúságunktól elvakítva tévesen azt gondoljuk, a miénkben is) minden benne volt, ami a versek kelléke...
Valami mégis hiányzott. A varázslat, amiről szintén olvastam már, szintén Márai valamelyik írásában:

"Az igazi remekmű néha nem is olyan tökéletes. Csak sugárzik, a "csak álom" is benne van, a csillagok fénye, a tündéri. S a feladatnak ez a része, amikor a művész már nem tud művén segíteni: az utolsó ecsetvonást, a tündérit az Isten végzi el."

Igen, gyakran éppen az a megfoghatatlan, leírhatatlan, különös-különleges, megismételhetetlen, utánozhatatlan, alig észrevehető, apró csoda, az a varázslatos, „tündéri” hiányzik a műből, amitől remekmű lehetne, olyan, amihez fogható nincs több, sehol a világon. Legalább is pontosan ugyanolyan, ami ugyanattól tündéri, különleges és egyedi nincs. Az összes igazi mű(alkotás) - üzenjen bár ugyanarról, s látszólag ugyanúgy, s ha bennük ragyog is „a csillagok fénye” - legfeljebb hasonlóak, mégis mind másért tökéletes, és mind más miatt sugárzik fényesen, ahogyan valamennyien e földtekén különbözünk egymástól valamiben

.

(Kosztolányi Dezső fogalmazza ezt meg gyönyörűen Halotti beszéd c. versében:

„Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.”)

S talán itt van a titok:

hiszen, ahogyan megérint bennünket egy-egy különleges alkotás - leírhatatlan élményt nyújtva üzenetével, örökre belénk égetve egyedi lenyomatát - úgy kellene adni magunkból is talán, és valami olyasmit, amit rajtunk kívül soha senki más nem adhat. Ha van valami ilyesmink, s ha képesek vagyunk ezt úgy megosztani másokkal, hogy megérezzenek valamennyit a mi csodánkból, különös fényünkből, ami bármily szerényen is, de őszinte fénnyel csillog, és sohasem hivalkodóan - akkor nem szabad halogatni, érdemes megmutatnunk e „tündérit” másoknak is. De csakis akkor, ha őszinte, igazi énünk, benső hangunk már végképp nem hagy nyugodni, örökösen szólongat, buzdít.

Valami ilyesmit volna jó adni magunkból… Legalább egyszer az életben. Jó volna…

(minden más csupán próbálkozás, vallom szívből, őszintén - elsősorban saját próbálkozásaimat illetően)