Eszmélésem óta életem, mindennapjaim része a vers, az irodalom. Emlékeimben ma, fél évszázaddal később is él egy piros posztósapkás, alig három éves kislány, aki – unaloműzőként - a véget nem érő, hosszú úton, amely a kis vidéki állomásról vezetett a faluba, mondókázással múlatta az időt, türelmesen bandukolva édesanyja mellett:
„Nyárfás úton süt a nap,
minden gyerek könyvet kap…”
A folytatásra, sajnos, már édesanyám sem emlékszik, s hogy mondókabéli álmom megvalósult-e, és megkaptam-e az áhított könyvet akkor, jutalmul a hosszú, fárasztó gyaloglás után, arra meg én nem emlékszem, csak sejtem, hogy megtörténhetett a csoda. Igen, csoda, hiszen számomra már akkor csoda volt ismerkedni a mondókákkal, gyermekversekkel, amelyek aztán esténként, ha a Mama dolgozni indult, az ő hangján, őt idézve keltek dalra becsukott szemeim mögött. Bársony hangját idézve altattam magam az aznap tőle tanult kis versikékkel, és úgy aludtam el, hogy álmomban fogtam a kezét…
Soha nem tudom megköszönni neki, hogy az emberfeletti munka, a házépítés, a kényszerű idénymunkák miatti hosszabb távollétek, a néha emberfeletti küzdelem ellenére a család létéért, amikor csak tehette, versekre tanított. Így aztán, mielőtt hat évesen iskolába mentem, nem volt furcsa a néhány évvel idősebb, már iskolás, nagylány nővéremhez családlátogatásra érkező tanító néninek, hogy az elsős olvasókönyvből folyékonyan olvastam el az általa kiválasztott olvasmányt. A címére is emlékszem, és a betűkre, képekre:
„Cili iskolába megy. Sáros lett a cipője…”
Az iskola számomra a csodaország volt. Boldogan koptattam lépcsőit, ma sem feledve a drága Várnagy Ili nénit, első tanítómat, és a többieket, akikhez úgy lehetett odabújni apró titkainkkal, mint édesanyánkhoz szerettünk volna, aki szegény éjjel-nappal dolgozott, ahogy a papa is. Feledhetetlen estéink voltak olyankor, amikor mindannyian otthon voltunk, különösen, ha a nagymama, anyai nagyanyám is ott volt nálunk, aki gyakran jött el vigyázni ránk a szomszéd faluból, erdőn-mezőn át, gyalog, éjszaka indulva, hogy hajnalra odaérjen hozzánk - akár a tündérmesék életre kelő, ráncos arcát kendő mögé bújtató, jóságos, öreg tündére.
Ültünk a hatalmas konyhában, ami később az egyetlen szoba lett, - én a kecskelábú asztal alatt, a többiek az asztal körül, és hallgatták a véget nem érő „színjátékot” - olvasást, versmondást, amit nővéremmel egymás szavába vágva „előadtunk”. Nem hiányzott a televízió, amiről akkor még azt sem tudtuk, hogy létezik.
A felső tagozatban már minden iskolai ünnepélyen verset, prózát mondtunk Marikával - volt, hogy ketten, együtt is. Ács László tanár úr pedig felismerte, hogy ez életünk fontos része, ápolni, fejleszteni kell a bennünk szunnyadó mélységes irodalomszeretetet. Így aztán a létező összes szavalóversenyen indultunk az ő felkészítése mellett, és ő volt az, aki sorra a kezünkbe adta a nagy költők, írók könyveit úgy, hogy gyakran a kis falusi könyvtárban is ott ült velünk, hogy segítsen válogatni.
Gyönyörű idők voltak. Dalolt a lelkünk, pedig a két váltás mackónadrágon kívül szinte nem volt más ruhánk - kivéve persze az egy váltás ünnepit, a matrózruhát, fehér, hatalmas gallérral.
A középiskolában aztán folytatódhatott kalandos, boldog utazásom az irodalomban. A nagyvárosban már irodalmi körök vártak, és életemet továbbra is kitölthette az, amiért érdemes volt minden nap felébredni: egy-egy újabb költemény megismerése, meghallgatása neves előadóktól, irodalmi estek, és végre könyvek, igazi verseskönyvek, amelyek már a sajátjaim voltak, és szerencsére, egyre szaporodott a számuk. Azóta is szívmelengető érzés a lakás könyvespolcán megtalálni a hetvenes években néhány forintért vásárolt, ma már szinte megfizethetetlen ritkaságokat.
Aztán a könyvespolcon gyűlő kincsek rejtelmei elvarázsolták szerelemre ébredő lelkemet, és nem sokkal később gyermekeimet is, szerencsére.
Soha egyetlen alkalommal sem okozott gondot a házi feladatul kapott irodalmi, vagy történelmi „gyűjtőmunka”, számukra sem, hiszen csak keresgélni kellett kicsit a lakásban már-már minden szabad helyet elborító könyvek között.
Nekem, nekünk a könyvek, a versek, az irodalom szorosan az életünk része volt mindig. Jó volt így élni. Nem is értettem soha, hogyan kerülhettem a pénzügyi életbe munkám során.
Aztán, a végtelennek tűnő, életigenlő, meghitt boldogságot egycsapásra porig zúzta a sors kegyetlen próbatétele, Zoli fiam elvesztése, hogy azután a gyászban megfagyott, riadt, halálvágyó lelkemet visszatántorítsa a hűséges társak, a versek közé - most már tudom, örökre - úgy, hogy észrevétlenül a tollat is kezembe rejtette, és a fájdalomba nem hagyott belehalni, hanem helyette írásra késztetett.
Leveleket, botladozó rímeket írtam Zolinak naponta, a temetői szívet tépő „beszélgetések” után. Így volt ez hosszú évekig, mígnem életem másik csodája, Orsi lányom elárulta: babát vár.
Akkor azonnal megváltozott minden a lelkemben. Kergetőző mondókafoszlányok, gyerekversikék vették át agyamban a fájdalmas emlékezés, a makacsul belém költözött gyászos dallamok helyét, vagy legalább is helyet kerestek maguknak konokul, és találtak is, szerencsére.
Azóta - ma már négy éves - unokámnak, kicsi Mirának is írok mondókákat, gyermekverseket, aki időközben megérkezett a Földre, és szívünkbe az általa hozott új csodával visszaköltözött a szavakkal el nem mondható boldogság.
Ha nézem ezt a csöpp csodát, és édesanyját, szétfeszít a szeretet, örömöm határtalan. Ha átkarol a kislányom, és együtt nézzük az álmában mosolygó, kicsi Mirát, boldogságom megsokszorozódik.
Ám mégis hagyom, hogy a fájdalmas könnyek néha összegyűljenek a szemem sarkában, ha a fiamra gondolok. Lányommal ma már szavak nélkül is értjük egymást… Mira születésével megértette, miért párás a szemem akkor is, ha mosolyogva altatódalt énekelek kislányának, aki még parányi kis emberke, mégis - és máris - mondhatatlanul sokat tanultam tőle: mosolyogni, örülni újra, önfeledten, és hálát adni neki, a sorsnak, és Istennek, hogy érkezésével megismerhettem létünk új csodáját, igazi értelmét, miközben szinte észrevétlenül elengedtem Zolit végtelen útjára. Mira érkezésével újra élek.
Nekem a versek, a könyvek, az irodalom élet és halál. Nekik köszönhetem, hogy hálás vagyok létemért - még ha megmutatta kegyetlen arcát is - és nem hívom, de nem is félem már a halált. Nekem a rím, a versritmus a lét dallama - boldogság, és a fájdalom muzsikája.
Egyszer olvastam egy véleményt a rímes és szabad versekről. A kritikus valahogy így fogalmazott: „a vers írója kierőszakolja magából a rímeket, feláldozva a mondanivalót is…” Én erről másképpen vélekedem. Lelkem hangjait ha versbe szedni készülök, előtte már hosszan muzsikál bennem az örömteli ritmus, vagy szomorú dalra kél a bánat - szinte ösztönösen - majd lágyan köréje gyűlnek a sorok.
Nem érzem soha úgy, hogy rabságban tartják gondolataimat a rímek, a ritmusok, de alázatos szeretettel olvasom a szabad verset is, és ma már tudom: a vers, az irodalom szeretete létünk értelme lehet: élni segít, és meghalni tanít.
Nekem a vers a lelkem is...
Egyik első, tántorgó gondolataimból született versem, a legfájdalmasabb gyász idejéből:
Altató
Csöndes a sírkert,
lobban a láng,
itt vagyok, Kincsem,
az édesanyád!
Eljöttem hozzád,
hogy mondjak mesét.
Rigók dalolnak,
dalt súg a szél.
Tiéd e dallam,
halld a zenét,
aludj, mint régen,
a tündérmesén.
Itt vagyok nálad,
aludj, ne félj!
Hallom, hogy kérlelsz:
Anyu, mesélj!
Csitt, csak hallgass,
a szív szava szól:
szeretlek kincsem!
Hallod valahol?
Csöndes a sírkert,
lobban a láng,
altatót dúdol
az édesanyád.
Dobban a szívem,
hallod? Álmodra vár.
Aludj, s mint régen,
álmodj csodát!
Aludj el, kérlek,
ne félj, ne sírj!
Itt vagyok én is,
és ölel a sír.
Betakar óvón
a langyos föld,
szívem a széllel
együtt köszönt.
Álmosan reccsen
fönt egy faág.
Holnap is mesélek,
jó éjszakát!
(anyu, 2007)
… azóta, hangban is - Ábel Anita hangján, az Irodalmi Rádió feldolgozásában:
És egy - a már újra boldogabb időszakból, amivel nemrégiben egy szép (első) díjat is nyertem, a Vízben élő Állatok Pályázaton:
Békamese
(majdnem) igaz mese
Mirának
Képzeld, kincsem, nálad jártam
egyik nap a héten,
szomorúan üldögéltem
éppen az erkélyen,
s rád gondoltam: milyen kár, hogy
most nélküled nézem,
ahogy a kis nádi rigó
versenyt száll a széllel…
Alig a kis asztalkádról
a port letöröltem,
el sem hiszed, hogy mi történt,
majdnem hanyatt estem…!
A napernyő hosszú rúdján
üldögélt egy béka, -
zöld volt, mint a fán a levél -
egy kis levelibéka!
Apró, sötét pontszemével
bánatosan nézett,
ijedtemben sikítottam
- mit kérsz? Tán ebédet?
Kiszaladt a nagypapa
a rettentő sikolyra,
jót nevetett, csendre intett,
s lencsevégre kapta!
(A nagypapa mindentudó,
olvas nappal, éjjel,
csak a reggelit cseréli
össze az ebéddel,
és az inget, meg a zoknit
hagyja szanaszéjjel -
el ne áruld a titkunkat -
kicsit feledékeny!
Mindhiába szólítgatom
vacsorához este,
szórakozott, s egyre morog,
mint egy öreg medve:
nem is értem, miért vagy most
haragos és zsémbes?
Korán reggel aludni hívsz,
s este adsz ebédet…?
Ilyenkor a nagymaminak
elszáll a haragja,
és a papát nagy titokban
mindig kikacagja!)
No, de hogy a történetet
végül befejezzem,
egyre vártuk, hogy a béka
hűs vihart jelezzen.
- Ez egy ritka béka-fajta,
időjós! - suttogta
izgatottan a nagypapa -
s mint egy sztárt, fotózta.
Ám ez a kis zöld leveli
hamis béka-fajta,
meg sem brekkent, egyre csak
a bús legyeket falta.
A vihar meg vígan tombolt,
hullt a jég, a zápor,
béka úrfi feje fölött
napernyő volt, sátor!
Így történt a béka-eset
a nyári viharban,
s a különös látogatót
aludni kint hagytam.
Elmaradt a simogatás,
elmaradt a csók is,
elaludt a hamis béka,
a papa, meg én is.
Másnap, ahogy felébredtem,
s az erkélyre mentem,
elámultam: ilyen csodát!
Csupa fény volt minden!
Azt gondoltam, álmodom,
vagy hőguta kerülget,
szólt a papa: csukd be a szád,
nyitva felejtetted…!
De a fényes csillogásra
elámult ám ő is,
kiesett a kezéből a
fényképezőgép is!
Bevallotta tévedését,
(bár ez ritka nála)
s örült, hogy nem főztem végül
békát vacsorára.
Békamesém végét most már
bárki kitalálja,
remélem, hogy te is tudod
- ha nem, járj utána!
(Elküldöm a fényképet is,
ki nem hiszi, lássa:
békakirály járt itt éjjel
- álmában is fején volt
az arany koronája!)
Megtisztelő, erről nem is tudtam.
VálaszTörlés