Hazug szavak folynak fülekbe, s
megitatják elménk központját.
Leszedált, s mérgezett reményeinkben
ápoljuk lelkünk minden zugát.
Lejárt szavatosságú szókincsek
tömörödnek üres hallgatásba,
majd sötét feledésbe merülnek, s
az embernek nem lesz több tudása.
Megtört testek mosolyognak a múlt
sűrű, homályos pillanatain, ami
nem is biztos, hogy úgy volt.
Csak merengünk a gondolat butaságain...
Átlépünk a depresszió határain,
szemeinket keserű könny marja, mert
iszonyú lassan megy végbe a kín, amit
kételkedésünkkel együtt a mazohizmus hajtja.
Játszunk, miközben halálos
betegek vagyunk, aztán meghalunk...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése