Zuhog keservesen, vég nélkül az eső, és én, mint kint a fák a síkos esővíztől, idebenn ülök és hagyom, hogy átmosson, eláztasson a szerelem.
Valamelyik szobából dallam szűrődik, halkan kopog az eső, vigyázva, fel ne ébressze, ki szombat reggel pihen. A csend apró zajokkal terhes. Teljes. Tökéletes. Néha kósza koppanás, toll serceg, kéz siklik a fehér papíron, odakint, mint elalvó ember tagjai, rezdül meg önkéntelenül egy-egy csupasz ág.
Kesztyű az ablakpárkányon, táska, ernyő az asztalon felejtve. Néha Szabina szusszan a szomszéd ágyban, már nem surran a könyv papírja, mi felébresztené, befejeztem az olvasást.
Olyan tökéletes a csend és a magány, ül felettünk nehezen, unatkozó, sötét nagy madárként, lustán, lassan. Leheletemtől megmozdul egy hajszál, szívdobbanástól ugyanúgy, mozdulatlan ülök, csak jobb kezem ír kék tintafonalat a papírra. Kényszeresen írom tele a lapot, vonz tisztasága.
Lapozok. Meleg női hang szavalja idebenn, amit írok - idekinn. A tegnap ambivalenciája, természetessége, szerepjátszása, álarctalansága ül mellettem, vállam felett lesi, mit írok, hogyan. Alvástól szétszórt hajam remeg a mozdulatlanságban. Néha előre-hátra ingatja aprót a testemet a vér pumpálása. Semmitmondóan néznek rám a fák, ablakom, mint egy fekete-fehér kép, nincsenek színek odakinn.
Irodalommá fogalmazom a képet, ahogy éhesen, fájó háttal, törökülésben az ágyon a bor felől rámkacsintó szemedre gondolok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése