Itt vagyok. Maszkok nélkül, az utolsó ruhadarabot is felakasztottam a fogasra. Csak én. Csupaszon. Láthatod a ráncokat a szemem körül, az ereket a kezeimen. Vannak. A hasam, a hátsóm sem olyan kicsi, hát még a combjaim. A térdeimen azok a hegek? Ó, azok még gyerekkoromból. Egy kiránduláson gurultam néhány métert, akkor. Nézd, van egy a csuklómon is, mázlim volt. Hűtőgép dobozából építettünk házat. Persze, a bicskával én akartam kivágni az ajtót. Megszaladt. Nem mertem otthon megmutatni.
Mindent láthatsz most, minden anyajegyet, heget, formát. Láthatsz. Úgy ahogy jöttem és ahogy el fogok menni. Maszkok, leplek nélkül.
Hogy zavarban vagy? Miért? Hiszen Te ruhában vagy? Nem gondoltad volna, hogy ilyen? Mit gondoltál? Nem értelek. Ja, hogy úgy más? Persze, hogy más. A képzelet és a valóság ritkán fedik egymást. De hát ez, talán, így jó, nem? Képzelet nélkül nem működnének a dolgok.
Tudod, mit? Kérdezhetsz is, ha szeretnél. Bármit. Mire vagy leginkább kíváncsi? De vigyázz, jól gondold meg, mit kérdezel és azt, hogy biztosan szeretnéd-e tudni a választ! Na? Nem jut eszedbe semmi? Gondolkodj! Semmi? Hogy így nehéz? Elhiszem, de talán mégis valami. Na?
Hát jó, ha tényleg nem megy. Tudod, kezdek fázni, reszketni a hidegtől. Lassan felöltöznék. Újra az leszek, aki a képzeletedben élt, de mégsem leszek már ugyanaz. Valahol, mélyen, már ismerni fogod a hegeimet, a ráncaimat, tudni fogod, hol vagyok nagyobb, hol kisebb.
De, nyugodtan játszhatjuk azt, hogy nem tudod. A maszkok és a leplek eltakarnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése